Korábban már írtunk róla, hogy Fischer Iván operafesztivált alapított Vincenzában. Ez a fesztivál idén ősszel el is indult, és első előadásai máris ragyogó sikerrel futottak. „A közönség heves lábdobogásban, álló ovációban és hangos bravózásban tört ki Fischer Iván Operatársulatának első előadása után Vicenzában, a Teatro Olimpicóban” – írja a zenekar közleménye. A lélegzetelállító épület, amelyet Andrea Palladio tervezett, és amely felkerült az UNESCO Világörökség listájára, a legrégebbi ma is működő reneszánsz színház a világon.
Fischer Iván abban azzal a szándékkal hozta létre ezt a fesztivált a világ operarajongóinak, hogy gyarapítsa a nemzetközi fesztiválok sokszínűségét Európában. Rendezéseiben a tökéletes, organikus harmóniát keresi a színház és a zene között, melyek közül egyik sem kerekedik a másik fölé. A fesztiválra kilenc országból érkeztek vendégek, az előadások költségeit az ő adományaik fedezték.
A budapesti közönség márciusban hallhatta azt a Falstaff előadást, amellyel a társulat elindította a Vicenzai Operafesztivált. (Kritikánk az estéről itt olvasható.) Az operában, amelyet Fischer Iván és Marco Gandini közösen rendeztek, a lehető legerősebb nemzetközi szereplőgárda énekelt: Ambrogio Maestri (Falstaff), Tassis Christoyannis (Ford), Eva Mei (Alice), Sylvia Schwartz (Nannetta), Laura Polverelli (Meg Page), Yvonne Naef (Mrs. Quickly), Xabier Anduaga (Fenton), Francesco Pittari (Dr. Caius), Stuart Patterson (Bardolfo) és Giovanni Battista Parodi (Pistola).

Kapcsolódó
Falstaff: Fischer Iván megmutatta, hogyan kell modern operát csinálni
Miközben az operarendezők többsége képtelen meghódítani a műfaj szerelmeseinek szívét, Fischer Iván és a Fesztiválzenekar fergeteges Falstaffot állítottak a Müpa színpadára, amiben minden új volt és minden régi.
Az operát kétszer játszották el az olasz városban, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig egy gálakoncertet is adott Rossini, Mozart, Schubert, Donizetti, Dvořák, Verdi és Kodály műveiből. A Vicenzai Operafesztivált 2019 őszén rendezik meg újra.
„Fischer Iván nem a rendezés irányába tett kirándulást a Falstaff színpadra állításával, hanem a zeneiséget és a színpadiságot hangolta tökéletes összhangba. A Falstaff tehát a legjobb értelemben volt modern: a szokatlanságot tette ismerőssé azzal a minőséggel, amelyet átélve rögtön úgy éreztük: na, így kell megcsinálni a Falstaffot”