Az Operettkémia cím felkelti a figyelmet. Mit jelent számodra ez a „kémia”?
Az operett lényegét, esszenciáját. Meg lehet tanulni énekelni, táncolni, el lehet sajátítani a színészet fortélyait, de van egy plusz, ami a tehetséggel együtt jár, és ami nélkül ez a műfaj nem működik. Ez az a bizonyos kémia, amitől hiteles és élő lesz egy előadás. És ugyanilyen fontos, hogy ha felkerül egy szerelmespár a színpadra – ez ugyanúgy igaz a táncos-komikusra és a szubrettre, mint a primadonnára bonvivára – akkor működjön köztük a „kémia”, hogy elhiggyék a nézők azt, hogy ez a két ember szereti egymást és vágyakozik egymás után.
A közönség és a színészek között is létezik egyfajta kémia?
Jó esteben igen, és számomra ez a fajta „kémia” is nagyon fontos. A próbaidőszakokban mindig nehezebben működöm, és ennek is ez az oka: hiányzik a közönség energiája. Volt egy nagyon meghatározó élményem: a Fertő-tavon felállított hatalmas szabadtéri színpadon, több ezer néző előtt alakítottan a Csárdáskirálynő Szilviáját. Minden adott volt, mégsem éreztem azt az egészséges izgalmat, amit kellene. Először nem értettem, miért. Aztán rájöttem: a tó és a hatalmas távolság elválasztott a nézőktől. Hiányzott az az energia, amit tőlük kaphattam volna. Én abból építkezem.
A Benczúr Ház dísztermének intimebb tere az elmondottak alapján ideális környezetnek tűnik.
Érdekes, de egy kisebb tér sokszor nagyobb izgalmat jelent. Egy több ezres nézőtér „elviszi” az embert, de
amikor százan ülnek előtted, akkor nem lehet elbújni.
Sokkal közelebb vannak hozzád, minden rezdülést látnak a nézők. Ez egyszerre félelmetes és inspiráló.
Hogyan épül majd fel az est programja?
Ez tulajdonképpen László Ferenc estje. Ő találja ki a dramaturgiát, a gondolati ívet, és ehhez választja ki az áriákat, duetteket. Tulajdonképpen ez az ő stand-up estje, mi, előadók pedig egyfajta színezetet adunk az egésznek. Több olyan dal is elhangzik majd, amit korábban ismertünk ugyan, de még nem énekeltünk, vagy nem együtt adtunk elő. Ez nekünk is új helyzeteket teremt, ami mindig izgalmas.
Fischl Mónika (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Ezek szerint ritkábban hallott duettekre is számíthat a közönség?
Igen, pontosan. Én például eléneklem a Madame Pompadour egyik részletét, az „Ó, ha kezembe kapnék egy férfit” című dalt. Ezt korábban, Szinetár Miklós rendezésében már énekeltem, de azóta sok idő eltelt, úgyhogy fel kell frissítenem. Emellett éneklek majd egy részletet a Maja című operettből, és A cirkuszhercegnőből is elhangzik majd egy duett. Szekeres László lesz a zongorakísérőnk, az ő segítségével dolgozzuk ki a részleteket. Laci fantasztikus muzsikus, aki nemcsak kísér minket, hanem stabil támasza is az előadásnak. Ha bármi apró bizonytalanság adódik, azonnal kisegíti az embert, és fantasztikus energiát ad.
Miben más ma az operett, mint régen? Változtak a műfajjal szemben támasztott elvárások?
Az operett nagy korszakai az 1900-as évek elejére, közepére tehetők, azóta pedig a világ – és vele együtt a zene is – radikálisan megváltozott. Felgyorsult, felhangosodott. Sokkal több vizuális inger éri a közönséget, és mai nézők – főleg a fiatalabb generáció – teljesen más ritmusra vannak „ráhangolva”. Ha megnézünk egy gyereket, ahogy kezeli a digitális eszközöket, láthatjuk, milyen elképesztő tempóban él. Mi ehhez képest jóval lassabb, rétegzettebb műfajt képviselünk, valahogy azonban lépést kell tartanunk a rohanó világgal.
Ez azt jelenti, hogy az operettnek is gyorsulnia kell?
Bizonyos értelemben igen, de nagyon fontos, hogy ez ne a műfaj rovására történjen. Lehet gyorsabban, dinamikusabban mesélni, játszani, de mögötte mindig ott kell lennie a tartalomnak. És természetesen a hitelesség is elengedhetetlen. Ez az, ami soha nem változhat. Mindegy, hogy egy történet száz éve íródott, vagy ma játsszuk –
ha nem vagyunk önazonosak, ha nem hisszük el, amit csinálunk, akkor a néző sem fogja elhinni.
Az operett örökérvényű, halhatatlan műfaj lehet?
Abszolút. Én ebben nagyon hiszek. Lehet, hogy a forma régi, de a tartalom nagyon is mai. Az operett mindig ugyanazokról az alapérzelmekről beszél, csak más köntösben. Ha ezeket az érzelmeket jól szólaltatjuk meg, akkor az operett nem nosztalgia, hanem jelen idejű színház. És ha hitelesek vagyunk, akkor minden korszakban képes megszólítani a közönséget. Vegyük például a Viktória című operettet, amit nemrég Székesfehérváron mutattunk be, Dolhai Attila vezetésével. Óriási siker volt, a közönség egyszerűen „ki volt éhezve” rá. Ezek a művek tele vannak olyan emberi kapcsolatokkal, olyan örökérvényű gondolatokkal, érzelmekkel, helyzetekkel – szerelemmel, fájdalommal, örömmel, humorral – amelyek sosem évülnek el.
Nemrég Kossuth-díjjal jutalmazták a munkásságodat. Mit jelent számodra egy ilyen elismerés?
Mindig is úgy gondoltam, hogy egy művészt nem a díjai alapján ítélünk meg. Ettől függetlenül természetesen nagyon jó érzés megkapni egy ilyen elismerést. Számomra ez egy fontos visszajelzés, egyben megerősítés. Azt jelzi, hogy az ember jó úton jár, és nem hiába tette fel az életét erre a pályára. Kisgyerekként el sem tudtam képzelni, hogy egyszer ilyen elismerésben részesülhetek, ez még az álmaimban sem volt benne. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ez nemcsak rólam szól. Maga a műfaj kap egy fontos visszajelzést. A zenés színház, az operett ugyanis sokszor a színházi élet peremére szorul, pedig alapvető része a színházi kultúrának. Gyakran tapasztaljuk, hogy szakmai berkekben nem ismerik el, lenézik, nem kap akkora figyelmet. Nekünk zenész színészekként mindig valamelyest „igazolnunk” kell a létjogosultságunkat. Ez a díj tehát nem csupán az enyém, hanem mindannyiunké, akik ezt a műfajt választottuk, és akik erre tettük fel az életünket.Az űrlap teteje
Forrás: Benczúr Ház
Fejléckép: Fischl Mónika (fotó/forrás: Hegedűs Bence / Benczúr Ház Rendezvényközpont)
hírlevél
