A közelmúltban úgy döntöttél, hogy több emblematikus szerepedtől, így a Csárdáskirálynő Szilviájától is búcsút veszel. Mi vezetett ehhez az elhatározáshoz?

Olyan ember vagyok, akinek fontos, hogy örülni tudjon az életnek, hullafáradtan is felkelek hajnalban azért, hogy megnézzem az ősszel ültetett első jácintomat, amint kidugja a fejét a föld alól. Ugyanígy vagyok a szerepeimmel is, mindegyikbe nagy örömmel és élvezettel vetettem bele magam, egy valódi utazást éltem meg velük. Fiatalon az ember mindent el akar játszani, de most már úgy gondolom, nem árt, ha a megfelelő korban kapjuk meg őket. 1998-ban játszottam először a Csárdáskirálynő Szilviáját, és egy kicsit fiatalnak éreztem magam hozzá, az utóbbi tíz évben lett igazán az enyém. Egy 35-40 éves, nagyon érett nőnek képzelem őt, aki már sok mindent megtapasztalt, miközben Edwin fiatalabb, irányíthatóbb, és ettől érdekes a kapcsolat. Ugyanakkor az életkor kérdése más szempontból is fontos lehet: nem titok, hogy hamarosan ötvennégy éves leszek – épp július 14-én, a Bastille napján. Ilyenkor az ember elkezdi érezni, hogy mindennek megvan a maga ideje, annak is, hogy változtassunk. Huszonnyolc éve vagyok a pályán, 1997-ben kerültem az Operettszínházhoz, és

Mert azáltal, hogy több szereposztásban játsszuk a darabokat, pont attól lesznek különlegesek, hogy hogyan teszi valaki egyénivé a szerepformálását. Elégedett vagyok azzal, amit eddig csináltam, mert amit operettben el lehet játszani, azt eljátszottam, szakmailag jóformán mindent elértem, így sokkal könnyebb elfogadni az idő realitását. Egy nőnek szembe kell néznie a korosodó önmagával, azzal, hogy a valóság nem feltétlenül egyezik a fejében lévő képpel. Ilyenkor kell két lábbal állni a földön, és ahelyett, hogy félnénk a jövőtől, elfogadni, hogy a pályánk fókusza máshová kerül, és hálásnak lenni minden múlt- és jelenbéli szépségért.

Mivel jár együtt ez a változás – praktikus és lelki szempontból?

Januárban hoztam meg a döntést, elbúcsúztam Szilviától, Maricától, A mosoly országa Lizájától és a régi szerepektől, amelyeket már nem játszunk. Fiatalabb koromban nagyon féltem ettől az időszaktól, de igazából élvezem a kevesebb, de fókuszált megjelenést, mint például Az Orfeum mágusa Arminája esetében, aki egy idősebb primadonna egyetlen, nagyon jó áriával. Minden este beletöltöm a szívem-lelkem, ugyanakkor jólesik, hogy már nem nekem kell a hátamon vinni az egész előadást. Hatalmas szabadságérzetet ad, és nagy örömömet lelem ebben a fajta játékban is. Nem szabad besavanyodni, hanem méltósággal kell viselni ezt az időszakot, elfogadnunk magunkat, és új célokat találni.

Fischl Mónika (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

A pályád már így is tartogatott érdekes fordulatokat, hiszen operaénekesnek készültél, és bár nem szakadtál el teljesen az operától, mégis az operettel forrt össze a neved. Énekesként milyen kihívásokat jelentett elmerülni a műfajban?

1997-ben játszottam először operettben, A montmartre-i ibolyában. Nem ez szerepelt a terveim között, addig nekem is nagyjából sablonos véleményem volt az operettről. Viszont amikor bekerültem, azonnal magába szippantott. Amellett, hogy ez a mi hungarikumunk, kegyetlenül nehéz és komplex műfaj, sok csillagnak kell együtt állnia, hogy egy előadás jól sikerüljön. Beszélni, énekelni, színészkedni, táncolni is kell, miközben prózát mondani egyáltalán nem tanultunk a Zeneművészeti Főiskolán, abban nekem a rutin segített idővel. Közben az ember folyton küzd a külső és belső kritikákkal. Én is minden egyes hangért éveken keresztül megdolgoztam, sok jó tanárnál, akiknek nagyon hálás vagyok. Mindig fontos volt, hogy magamhoz képest a legjobb legyek.

Mindig topon kell lenni testileg és lelkileg, ami egy idő után fárasztó. Viszont megtanultam, hogy elengedjem a démonjaimat, ne azon görcsöljek, hogy például nem tartom magam jó prózistának, hogy elég jól énekelek-e, vagy mennyire vagyok jó partner, hanem átengedjem magam az előadásnak. Persze az ember utána mindig leszűri, milyen volt aznap, és hogyan tudna legközelebb még jobb lenni. Fontos a reális önértékelés, de közben az is, hogy szeresd, amit csinálsz.

Nem is lehet mindig tökéletesen szerepelni.

Kellett ez a huszonnyolc év, hogy rájöjjek, az operettben nem követhetem mindig azt, amit a főiskolán tanítottak, hogy minden hang pontosan a helyén legyen. A szenvedélytől fűtött ének minden pontosságnál és precizitásnál többet ér. Persze ahhoz stabil technikai tudás kell, hogy a kifejezés ne váljon az ének kárára, de egy idő után már nem azzal törődtem, hogyan pozicionálom a hangot, hanem hogy a lelkemből formáljam meg a szerepet. Kérdezik, hogy nem untam meg ennyi idő alatt a Csárdáskirálynőt, amit szinte folyamatosan játszottam az évtizedek során. Nem mondom, hogy nem szükséges erőfeszítés, hogy az ember mindig ugyanazzal az energiával lépjen színpadra, de ha már ott állsz, hirtelen minden megváltozik. A közönség is inspirál, de az is szükséges, hogy

Egyik kedves előadásomban, A chicagói hercegnőben például nagyon sokat tudtunk improvizálni a helyzetnek, hangulatnak megfelelően a partnereimmel, Homonnay Zsolttal vagy Dolhai Attilával. Nagy szerencsém volt, mert mindig olyan művészek kerültek mellém, akik hatottak rám, és remélem, hogy én is rájuk. Nem szabad hagyni, hogy a rutin elhatalmasodjon rajtunk, mert bár tartanunk kell magunkat a szövegkönyvhöz és a zenéhez, a pici változások adják az operettjátszás mágiáját. Szerencsére vannak olyan lelkes nézők, akik többször megnéznek egy előadást, és ezeket a kis részleteket észreveszik.

Fischl Mónika (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Sokat beszélsz a műfaj összetettségéről, és máskülönben is gyakran emeled fel a szavad az operettel kapcsolatos előítéletek ellen.

Annyi csodát értem meg a pályám során az Operettszínházban és a turnékon, hogy egyfajta missziómmá vált a műfaj népszerűsítése. Elsorolni nem tudom, az elmúlt évtizedekben hány országba vittük el az operettet, amivel lényegében kozmopolita műfajjá tettük a mi hungarikumunkat.

hogy elismertessem Magyarországon is – ahol még mindig övezi egyfajta sznobizmus, miközben a világ a lába előtt hever. De rájöttem, hogy aki színházba megy, sokszor nem is műfajt választ, hanem megszeretheti azt egy-egy művészen keresztül is. Ezért próbálom elérni, hogy azok, akik bizalmatlanok, adjanak egy esélyt az operettnek, ami lényegében a mai könnyűzene elődje, szórakoztató, de nagyon igényes muzsika. Ebből a szempontból tartom fontosnak, hogy 2022-ben megkaptam a Liszt-díjat, amire már évekkel korábban felterjesztettek, de nagyon nehezen adják oda operetténekesnek. Utoljára Jankovics József felejthetetlen bonvivánunk kapta meg, huszonvalahány éve. Így a díj nemcsak nekem dicsőség, hanem elismerés a műfajnak is.

Pályád során sokat szerepeltél külföldön is. Nem kísértett meg a lehetőség, hogy hosszabb ideig kinn maradj?

Én a Budapesti Operettszínházhoz tartozom, ez az anyaszínházam, egy nagyon speciális hely a mi kicsi országunkban, hiszen nincs másik olyan intézmény, amely ennyire az operettnek szentelné magát. Ezért sem akartam huzamosabb időre máshová menni, még akkor sem, amikor jöttek lehetőségek, hívtak Németországba, Amerikába, Olaszországba, Ausztriába. A Csárdáskirálynővel sokat vendégszerepeltem, de mindig honvágyat éreztem. Volt is olyan igazgatóm, aki megkérdezte, miért vagyok még itthon, ő ezt lustaságnak nevezte, de engem egyszerűen megvisel a távollét. Elképesztően szerencsésnek érzem magam, hogy megtaláltam a helyem, immár huszonnyolc éve a 111-es primadonna öltözőben, és nagyszerű szerepek, csodás zenék kísérték a pályám. Beszippantott a műfaj, letettem a voksom a színház mellett, a társulat pedig ennyi idő alatt valósággal a családommá vált.

Fischl Mónika Az Orfeum mágusában (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)

Milyen feladatok várnak rád az új szerepkörödnek megfelelően?

Az éneklés számomra boldogságállapot, amire százévesen is szüksége lesz a lelkemnek, és amikor ezeket a dolgokat elrendeztem magamban, rengeteg ötlet tornyosult fel bennem, hogy milyen koncerteket lehetne még szervezni. Pár éve Kálmán Yvonne születésnapján találkoztam egy mexikói tenorral, aki úgy énekelt, mint egy isten. Kiderült, hogy ő egy valóságos életművész, olyan értelemben, hogy nem akar mindenáron karriert építeni, szinte csak a szabadidejében foglalkozik az énekléssel, de fellépett már a Carnegie Hallban is. Enrique de Allende a neve, és a hangja mellett a kisugárzása is elképesztő. Néhány éve rendeztünk egy crossover koncertet Szentendrén a Sturcz Szmollbenddel, olyan dalokat adtunk elő, mint annak idején Pavarotti és Celine Dion együtt, összehoztuk a könnyedebb és a klasszikus éneklést. Jövő nyáron szervezünk egy tizenkét állomásos koncertturnét Mediterrán szerelem címmel, ehhez Sándor Péter és egy szimfonikus zenekar is csatlakozik majd. Az is nagy örömöm, hogy Észak-Amerikában rendszeres vendége vagyok a Salute to Vienna című újévi koncertsorozatnak, ahová a világ minden tájáról hívnak énekeseket, és helyi zenekarokkal lépünk fel, de olyan jelentősekkel, mint például a Chicagói Szimfonikusok. Szerveztek már koncertet a New York-i Avery Fischer Hallban, idén pedig, amikor harmincéves lesz a sorozat, a központi koncerten, Torontóban, illetve Hamiltonban fogok énekelni.

A közelebbi jövőre nézve, nagyon fontosnak tartom a Budavári Palotakoncertet, amit most tizenegyedik alkalommal rendeznek meg. Mindannyian örülünk, hogy néhány év kihagyás után újra sor kerül rá, mert

Itt viszont jobban megismerhetik, sőt a televízió-közvetítéseken keresztül még több emberhez eljutnak ezek a csodás dallamok. Mindig nagy megtiszteltetés ezen az eseményen részt venni. Emellett szerepelek még egy különleges műsorban, az a címe, hogy Örök típusok, és lényegében operett stand-up est lesz a Benczúr Házban és Szentendrén, a Városházán. Itt a műfaj fő karaktereit, a primadonnát, a bonvivánt, a szubrettet és a táncoskomikust ismerheti meg a közönség, László Ferenc zenetörténész kalauzolásával.

Fischl Mónika (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)

Mennyire írtak az operettekbe olyan típusú szerepeket, amilyeneket most megfelelőnek tartasz magadnak? Milyen előadásokban láthat majd a közönség?

Bár leadom a fiatal primadonnaszerepeket, továbbviszem a Mária főhadnagyból Antóniát, ami már jobban nekem való, Arminát Az Orfeum mágusából, de nagyon örültem annak is, hogy a Hamupipőkében először játszhattam negatív karaktert, a mostohát. Sokat küzdöttem is vele, próbáltam leásni a mélyére, mert nem az volt a célom, hogy a figurát az első perctől az utolsóig gyűlöljék a gyerekek, hanem meg akartam mutatni a figura esendőségét is, hogy miért lett ő ilyen gonosz. Nem azt mondom, hogy megszeressék, csak egy kicsit gondolkodjanak el rajta.

egy fiatalabb és egy idősebb. Ilyen A montmartre-i ibolya, amiben Violettaként debütáltam, de mellette ott van Ninon is. Izgalmas karakter jó énekelnivalókkal, nagyon szeretném egyszer eljátszani. Vagy ilyen a Bál a Savoyban Tangolitája. A jövő évadban két bemutatóban is részt veszek majd. Az egyik a Dankó Pista, ami ősbemutató lesz, és még most készül, márciusban mutatjuk majd be az MVM Dome-ban. Abban felkértek Blaha Lujza szerepére, úgyhogy izgatottan várom, hogy milyen lesz majd az előadás.

A másik pedig A cigánybáró…

Igen, abban Cziprát játszom majd, ami azért érdekes, mert mezzoszoprán szerep. Ha nem lenne mikroport a színházunkban, nem biztos, hogy elvállaltam volna. Pedig ez vitatott kérdés az operettjátszás kapcsán, de nem is lehetne máshogy megoldani a színház akusztikája, illetve a melodrámai részek miatt, amikor a zene fölött kell hallhatóan prózát mondani, mégis természetes hangzással. Nekem viszont most kapóra jön, hiszen koloratúrszopránként megformálhatom ezt az izgalmas karaktert, a cigányasszonyt. Remélem, azért a rendezővel, Bozsik Yvette-tel létre tudunk hozni egy olyan különleges Cziprát, akiben én is benne leszek, az egyéniségem, a hangom és a déli virtusom is. Mellettem pedig két zeneakadémista lesz a másik két szereposztásban Czipra, akik viszont tényleg mezzoszopránok.

Fischl Mónika a Hamupipőkében (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)

Az operett iránt való elkötelezettséged mellett a pályád során rendszeresen énekeltél operákban is, és A cigánybáró is operai hangot igényel.

Az operett műfaja általában véve is megköveteli az operai hangot, vagy legalábbis a bel canto énektechnikát.

Ezzel kapcsolatban is sok tévhit él az emberekben, pedig csak meg kell nézni, kik énekelték ezeket a szerepeket az idők során, illetve kik éneklik ma külföldön, Ausztriában, Németországban. A cigánybáró persze valóban izgalmas zenei kihívás, de már korábban is szerepeltem benne, Halasi Imre rendezésében 1999-ben Arzénát játszottam. Szaffihoz akkor még túl fiatalnak éreztem magam – ez a furcsa tendencia rendszeresen megjelent akkoriban az életemben, ahogy Szilviával kapcsolatban is.

Az őszi életműkoncerted pedig ennek a szerepkörváltásnak egyfajta összefoglalása lesz?

Pontosan, szeretném feleleveníteni az elmúlt huszonnyolc évemet, és benne a legkedvesebb operettszerepeimet, amibe beletartozik a Csárdáskirálynő, A bajadér, A chicagói hercegnő. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy nekem valaha önálló koncertem lesz az Operettszínházban, ezért megtisztelve érzem magam, és hálás vagyok a vezetőségnek. Legkedvesebb partnereimet is meghívom majd: úgy tervezzük, a gyermekem édesapja, Vadász Dániel is eljön egy duettre, természetesen ott lesz Dolhai Attila, Homonnay Zsolt, Bardóczy Attila, Boncsér Gergely, Oszvald Marika, Kékkovács Mara, és persze Szendy Szilvi és Peller Károly sem hiányozhat. Kiss B. Atilla főigazgató úr is énekel majd velem egy duettet, mert annak idején együtt szerepeltünk A mosoly országában. Megidézzük Vadász Zsoltot, bár még gondolkodunk rajta, pontosan hogyan, mert utána se nézőként, se előadóként nem lesz könnyű továbbmenni. De tudjuk, hogy semmiképp nem maradhat ki, hiszen a szeretet és az emlékezés hatja majd át ezt a koncertet.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Fischl Mónika (fotó/forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)