Nem mondunk különösebben nagy, eredeti dolgot: Renée Fleming sokat utazik - egyébként saját bevallása szerint remek turista -, a világ nagy operaházaiban és koncerttermeiben mozog otthonosan, de azt siet megerősíteni, hogy izgatott a budapesti, „történelmi falak közti" fellépés előtt, hiszen itt még nem járt, új közönséggel találkozni pedig mindig nagyszerű, izgalmas lehetőséget jelent. A sajtótájékoztatón köszönti őt Horváth Ádám, Győriványi Ráth György - Fleming a laudációkhoz is minden bizonnyal hozzá van szokva -, a fő-zeneigazgató pedig eszmefuttatásba kezd arról, milyen ritka kvalitás az énekes ebben a hangfajban, és ezt a fokú hírességet általában a drámai szopránok érik el csupán. "Jóval fölötte van az emberinek" - foglalja össze Győriványi Ráth György röviden azt, amit Renée Fleming tud.
És ez a rendkívül természetes, láthatóan "életes" nő mindenképp reagálni akar a szuperlatívuszokra. Szerinte ugyanis nem csupán a hangfaj határozza meg a repertoárt, hanem az is, hogy a közönség ízlése megváltozott. Kifinomultabbak lettünk - és ha ő mondja, akkor fogadjuk el. Új dolgokat akarunk hallani mi, akik a nézőtér sötétjében ülünk, és nem szükségszerűen az ismert, bevett művek huszadik interpretációját. Úgyhogy kutat, szélesíti, építi a repertoárját. Egyedül, mert felfedező típus. Persze van néhány közeli munkatárs, barát, szaktárs, akikkel konzultál, a végső döntés az övé. Hát hogyne, hiszen róla szól a mese. A koncert. A dal. Műsorának sokféleségével pedig azt akarja megmutatni, ki ő, milyen ő, és persze azt is, az éneklés magasrendű művészet: több nyelven adnak elő az énekesek, több száz évet és többféle stílust ölel fel a repertoár, s ez az elvárt sokoldalúság bizony kitartást, szorgalmat igényel. S hogy ez a magára hagyottság jó-e, hiszen biztosan vannak rendezők, akik nem merik "zaklatni" a világsztárt? Fleming könnyedén, elegánsan, ám ellentmondást nem tűrően fogalmaz: nem nyílhat meg mindenkinek, az ember nem nyithatja meg magát mindenki előtt. És igen, vannak rendezők, karmesterek, akik tartanak tőle, hogy megmondják neki, mit hogyan csináljon. (Képzelje el, kedves Olvasó, hogy Ön egy pályakezdő dirigens vagy rendező, akit a jobbik sorsa Renée Fleminggel hozna össze. Nem szorulna össze a gyomra? Nem ijedne meg?) Még szerencse, hogy magát tudja rendezni: a Met élő közvetítéseit megelőzendő két felvétel készül az előadásról, ezeket visszanézi, kijegyzeteli, hol nem tiszta vagy sok az alakítása - mert ott elsősorban a kamerának játszanak -, hol kell visszafogottabb gesztusokat használni, hiszen a közelik intimitása teszi színházzá az operát.
Egy cseh operával robbant be, a Ruszalka indította el a karrierjét. Cseh opera egy amerikai énekesnek, bizarr, mondhatni. Nem annak, akinek a dédszülei Prágában születtek. És nem annak, aki már a főiskolán is megkapta egyik tanárától. Igaz, angolul, nem eredeti nyelven. Igaz, akkor túl könnyűnek tűnt, túl szépnek. Mit hoz a sors, jön évekkel később egy menedzser, aki ismét a kezébe adja a Ruszalkát. Csehül. A ráismerés mellett ott a "minden összeáll" öröme. Ennyit tesz a nyelv... Azóta hat rendezésben játszotta szerte a világon, és azt mondja, sosem fárasztja.
A világszínpadra egy másik kelet-közép-európai, Solti György vezette fel. A legfontosabb lehetőségeit beugrással megkapó Renée Fleming felidézte azt a pillanatot, amikor belépett Soltihoz, a párkányon pedig iszonyú mennyiségű Grammy sorakozott. Emelje fel a kezét az, aki ettől nem retten meg, és nem azt gondolja, itt semmi keresnivalóm, irány haza. Aztán maradt, és sokat dolgoztak együtt. Elmondja, hiányzik neki a maestro, aki ha nem jó ritmusban énekelt, minden finomságot mellőzve a karján ütötte a tempót.
Szerencsére Christoph Eschenbach még mellette van, akivel a Strauss- és Mozart-repertoár darabjait csinálták végig Houstonban. Karizmatikus egyéniség, nagyszerű zenész, ismeri a repertoárt, az énekesek szeretnek vele dolgozni - kommendálja Eschenbachot, aki a következő évadban jön Budapestre. Higgyünk neki, ő már csak tudja.
hírlevél
