- Az idei évadban - három estét kivéve - nem találkozhatott veled az Operaház közönsége. A következő szezonban azonban számos nagy szerepet, köztük az Aida címszerepét is megkaptad. Hogyan lehet lelkileg jól kezelni ilyen markáns váltásokat?

- Nehezen, még akkor is, ha volt már részem kényszerpihenőben. A Zeneakadémia elvégzése után rögtön a grazi operastúdióba kaptam hároméves ösztöndíjat. Teljes produkciókat adtunk elő, de a szellemi vezetéssel nem voltam kibékülve, így egy év után Bécsbe vitt az utam, s onnan szerződtettek vissza a grazi operába. Sok szerepet elénekeltem Ausztriában és Németországban is, közben megnyertem a Mozart-versenyt Salzburgban, majd 2002-ben következett egy arcüregműtét. Egy egész évet ki kellett hagynom, annyira nehezen gyógyultam. Nagyon nehéz időszak volt, s ezután már nem akartam újra kivinni az életünket külföldre. Én minden elválást "kishalálnak" élek meg, ezért ambíciómmá vált, hogy itthon énekeljek, a családom közelében. 2004-től az Operaház stúdiósa lettem. A következő években nem dúskáltam a szerepekben, de azért nem volt okom panaszra, koncerteken és oratóriumok szólistájaként is felléptem. Erre az évadra azonban nem kínált fel semmit az Operaház. Februárban azonban felhívtak, hogy be kéne ugranom a Figaróba - azt hiszem, ennek a beugrásnak köszönhetem az összes jövő évadi felkérésemet. Óriási meglepetés ért, amikor elolvastam a szereplistámat. Sosem volt szerepálmom, most sincs, én egyszerűen a fejlődést igénylem. Az ember nem lakhat egész életében egy fiókban. Verdit először két évvel ezelőtt, egy klagenfurti Trubadúr-előadásban énekeltem, szerettem Verdit interpretálni, úgyhogy várom ezt a lehetőséget - és bár még csak tanulom a szerepet, már most tudom, hogy az én Aidám milyen lesz. A kérdésre visszatérve, az embernek nemcsak az önbecsülése omlik össze, ha nem énekelhet egy teljes évadban, de anyagilag is a padlóra kerül. Idén szeptembertől júniusig azonban csodálatosan vannak elosztva a feladataim, és ez nemcsak szakmai igény, hanem a saját mércém szerint felállított fejlődés lehetősége is. Nagyon jó, hogy egész évadban találkozhatok a közönséggel, most vásárolják a bérleteket, és nagyszerű érezni, hogy ezekbe a kis füzetekbe az én előadásaim is beletartoznak.

- Ó, nem. Én tizenévesen spirituálé énekes akartam lenni, Jessye Norman volt a kedvencem, és azt hittem, én leszek az első fehér, akit Afrikában és Amerikában is imádni fognak a műfajban. Egyébként a mai napig elkap a lendület, ha gospel vagy Amy Winehouse zenéje lüktet, azt érzem, nekem ez a vérem. Ha olyan hangom volna, azt csinálnám. De nekem másfajta hangom lett, gyerekként minden kerületi énekversenyt megnyertem. Abban sem hasonlítok a kislányra, hogy én egy fejjel mindig nagyobb voltam a társaimnál, de az éneklés mindent kompenzált, sikerem volt és értékeltek. Az iskolát is mindig én képviseltem, a házi ünnepségeken mint kis kedvenc álltam a porondon. Közben meg Madonna akartam lenni, énekeltem a Like a virgin-t, az osztálytársaim meg kiröhögtek. Azt mondták, maradjak inkább a népdalnál, az tetszik nekik. Aztán tizenkét évesen az egyes busz hirdetései közt megláttam, hogy A. Walter Gitta zongoraoktatást vállal a Nagymező utcában. Felhívtam, bejelentkeztem, eljártam hozzá, majd a gimnázium negyedik osztályában bejelentkeztem Sárkány Kázmérhoz énekelni - hozzá járt az egyik évfolyamtársam. Persze kikerekedtek a szemei, amikor közöltem vele, hogy spirituáléénekesnek készülök. "Anyukááám, olyan nem létezik! Bármit is akarsz, a klasszikus alapokat kell megtanulni" - mondta.

- Ennyire vonz a műfajok közti átjárhatóság ma is?

- Én irigylem azokat, akik a klasszikus hangképzés technikai korlátait áthágva képesek autentikusan előadni De Fallát vagy Gershwint, azokat is, akik a jazz tanszakon tanulják az improvizációt, mert ők másként reprodukálnak megírt műveket is. Néha annyira vágyom az ilyen szabadságra.

- Mindez hogy jön ez össze benned egy olyan évad előtt, amelyben hat szerepet, ebből öt hatalmasat énekelsz az ország első számú operajátszó helyén?

- Úgy, hogy arra vágyom, ezt meg tudom. Nekem a Jóisten így rakta a torkomba a hangot, ami egy darabig teljesen tudatlanul működött bennem. Idáig nyilván nem hoztak volna el az ösztönök, rengeteget kellett tanulnom, s eközben kiderült: én az operára vagyok predesztinálva. Persze a tanulási folyamat egy életen át, de legalábbis a pályánk teljes hosszán tart. És most az a megtiszteltetés ért, hogy a következő évad első premierjén a Hunyadi Szilágyi Erzsébetjeként mutatkozhatok be. A szerep nevezhető kissé hanggyilkosnak is, hiszen óriási távolságokat kell benne áténekelni. Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan közelítem meg a feladatot - ami ez esetben nemcsak technikailag, hanem lelki értelemben is fontos, hiszen Szilágyi Erzsébet egy fiáért rettegő anya. Az érzéseit maximálisan át tudom érezni, hiszen nekem is van egy kisfiam, négy és fél éves, és ahogy Szilágyi Erzsébet megtesz mindent a fiáért, én is mindent megtennék érte. Számomra ez a figura olyan anyaképet testesít meg, amivel könnyen azonosulok - szerencsére, mert ez az első anyaszerepem a pályám során.