Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2024. téli számában jelent meg.
A Szovjetunió távol-keleti szegletében, Magadanban született. A zenei tanulmányait is ott kezdte?
Két és fél évig katona voltam, „tankistaként” vettem részt az orosz-kínai konfliktusban. Ezután jelentkeztem a magadani Zeneművészeti Intézet ének, karvezetés és tanári szakára. Nagyon jó pedagógusok oktattak, akik közül többen – az édesapámhoz hasonlóan – „kitelepítettek”, a sztálini Gulag-rendszer áldozatai voltak. Elmondhatom, hogy a Gulag szülötte vagyok. Első énektanárom, Jevgenyija Kragyinova, a moszkvai Nagyszínház egykori mezzoszopránja volt, akinek férjét szintén Magadanba száműzték, ő pedig jött vele. Kragyinova évekig gyakorolta velem a helyes légzéstechnikát. Karmester-tanáraim azt szerették volna, hogy a vezénylésben képezzem magam tovább, de végül győzött az éneklés. A novoszibirszki Glinka Zeneakadémián folytattam a tanulmányaimat, ahol 1981-ben parallel operaénekesi és pedagógusi diplomát szereztem. Itt jegyzem meg, hogy a dalirodalomra vonatkozóan külön koncerténekesi végzettségem is van.
Tíz éven át volt a Novoszibirszki Opera- és Balettszínház tagja, ahol megalapozta a repertoárját. Mi mindent énekelt akkoriban?
Kezdetben zeneakadémistaként kisebb szerepeket kaptam, a Tosca Angelottijaként debütáltam. Az első főszerepem a Szerelmi bájital Dulcamarája volt, aztán jött Escamillo, Figaro, Tomszkij gróf… A vezetőségváltással, a főrendező távoztával viszont változtak az ottani lehetőségeim, így azok az emberek, akiknek a pályám elején nagyon sokat köszönhettem, azt tanácsolták, hogy lépjek tovább. Komiban, Ufában, a tádzsikisztáni fővárosban Dusanbéban, majd Szaratovban énekeltem. Ütő Endre hívására onnan érkeztem Magyarországra.
1991-ben még vendégként debütált Budapesten a Rigoletto címszerepében, majd az Aida Amonasrója és a Traviata Germontja következett. Nagyon hamar, 1992-ben már az OPERA tagja lett. Hogyan történt a felkérés?
Szükség volt rám, mert akkoriban baritonhiány alakult ki Budapesten.
Volt olyan magyar művész, aki lebetegedett, abbahagyta vagy szüneteltette az éneklést, mások külföldi fellépéseket vállaltak. Emiatt már nem lehetett kiállítani bizonyos darabokat, ezért Ütő Endre úgy döntött, hogy felvesz. Én örököltem meg a Bécsbe szerződött Gáti István jelmezeit. Immár harminchárom éve tart a budapesti karrierem.
Számtalan emlékezetes előadás résztvevője volt itthon és külföldi turnék keretében is. Ekkora élményanyagból ki tud emelni valami emlékezetes találkozást, eseményt, pillanatot, ami különösen megérintette?
Nagyon szerettem Misura Zsuzsával, Szilfai Mártával, Tokody Ilonával, Sümegi Eszterrel, Rálik Szilviával énekelni. Kedves partnerem volt Kertesi Ingrid, akivel sokszor léptem fel a Rigolettóban. Az egyik előadást Rico Saccani vezényelte és olyan siker volt a második felvonást záró Bosszú-duett, hogy a karmester fölszólt nekünk és megkérdezte: „Ismételhetünk?” Megismételtük.
Azt mondták az öltöztetők, hogy ilyen negyven éve nem fordult elő itthon.
De hálás vagyok például Csák József tenor-kollégámnak is, aki remekül beszélt oroszul és rendszeresen felajánlotta a segítségét.
Elsősorban Verdi-énekesként tartjuk számon. Mondhatjuk, hogy hangilag és érzelmileg Verdi életműve áll a legközelebb Önhöz?
A háború után számos kiváló művész kötött ki Szibériában; a novoszibirszki zeneakadémián fantasztikus egyéniségek tanítottak. Idős tanárom, az ukrán származású Vlagyimir Didkovszkij neves tenor volt a Bolsojban; annak idején még Saljapinnal is énekelt. Ő Mattia Battistini baritonnál tanult, aki sokszor vendégszerepelt a cári Oroszországban. Didkovszkij az olasz iskolát képviselte, és ő mondta nekem: „Anatolij, te Verdi-hang vagy! Neked olasz operákat kell énekelned!” Egyébként sokan azt gondolták rólam, hogy engem Olaszországban képeztek. Énektechnika szempontjából az említett Kragyinova mellett a legtöbbet Didkovszkijnak köszönhetek. Tényleg óriási, világszínvonalú pedagógusok voltak.
Vannak kedvenc szerepei?
Sokat mondhatnék, mert hála Istennek sok operai alakot megformálhattam. De igazából nincsenek favoritok, mert mindig azt kedvelem a legjobban, amelyiket éppen éneklem. Van egy alapállásom: csak azt vállalom el, amit szeretek. Wagner például nem az én világom, nem az én hangom. Már Didkovszkij is figyelmeztetett: „Wagnert ne, az nem te vagy!”
A rosszul megválasztott szerep a hangra nézve halálos, nagyon lerövidíti az énekesi karriert.
Ezt szerettem volna elkerülni. Azt látom, hogy Wagnert maximum tíz éven át lehet magas szinten énekelni.
Novemberben kapta meg az örökös tag kitüntető címet, bekerült az Operaház nagy panteonjába. Mit szólt hozzá?
Mit mondhatnék erre, természetesen nagyon boldog voltam. Annak külön örülök, hogy most kaptam meg, és nem a halálom után. (Nevet.) Azt hiszem, hogy valójában harminchárom év mindennapos kemény munkáját honorálták ezzel a kitüntetéssel. Szeretném megköszönni a kollégáimnak, akik értik ennek a gyönyörű pályának minden nehézségét és örömét. Meg kell jegyeznem, hogy időközben sokat változott a világ a zene terén is, és nem feltétlenül az előnyére. Az operajátszás is más lett. Számomra viszont fontosak a hagyományos értékek. Konzervatív lélek vagyok.
Mire készül mostanában?
December 31-én „meglepetésvendég” voltam Orlovszkij herceg bálján A denevérben. Nem mindenről beszélhetek, ám ami már biztosnak tekinthető, hogy júniusban Veisz Gábor szerkesztésében orosz dalokkal lépek fel a Bartók Rádióban. Korábban világpremierként jelent meg a Dargomizsszkij-dalokat tartalmazó lemezem. Nagyon szeretem ezt a műfajt is. Ismert, hogy Csajkovszkij és Rahmanyinov milyen csodálatos dalokat írt. Most viszont csupa olyan darabbal készülök, amelyeket korábban nem énekeltem. A zongorakísérőm – csakúgy, mint az említett CD-n – Virág Emese lesz. Vele is nagyon sokat dolgoztam az elmúlt évtizedekben. Sohasem vagyok teljesen elégedett önmagammal, de boldog vagyok az elért eredmények miatt, és még mindig várom az új feladatokat.
Fejléckép: Fokanov Analtolij a Csillagóra Gálán 2024-ben (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)