Mekkora jelentőséget tulajdonít a díjaknak?

Mást jelentenek a díjak általánosságban, és mást a Kossuth-díj, amely a legmagasabb állami kitüntetés. Erről nem lehet álmodozni, hogy milyen jó lenne megkapni, nem is számoltam vele, főleg, hogy szoktak lenni köztes elismerések, amelyek megelőzik. A Kossuth-díj a szakmai értéke mellett a közvélemény szemében is nagyon sokat jelent. Épp negyven éve kaptam meg az első diplomámat a Zeneakadémián, és két év múlva lesz negyven éve, hogy a Magyar Állami Operaház tagja vagyok. Ilyen szempontból se túl korán, se túl későn nem érkezett, és nagyon kedvesen reagáltak a kollégák is. Olyanok is írtak üzenetet, akikről nem is gondoltam volna.

Máskülönben fontosnak tartja a visszajelzéseket?

Nem annyira, én Kossuth-díj nélkül is igyekeztem maximálisat nyújtani. Mindig nagyon lelkiismeretesen végeztem a munkámat,

Miközben az egész pályám egy beugrással kezdődött, Kósa György Balázsolás című oratóriumában kellett énekelnem, amit a szerző halálának tizedik évfordulóján adtak elő. Nagy művészek utasították vissza a felkérést, aztán valakinek eszébe jutott, hogy egy énekesnek, aki most végzett a Zeneakadémián, van affinitása a modern zenéhez. De jó nehéz feladat volt, mert vonósnégyes- és fuvolakíséret szerepelt a műben, azoktól kellett átvenni a hangot, és hát egy basszushoz képest szinte mindegyik hangszer elég magasan szól. Ráadásul kevés idő volt felkészülni, és élő rádióközvetítéssel hangzott el a koncert.

A beugrás jó próbatétel lehet egy fiatal énekesnek.

Ó, beugrás volt bőven! Főleg az opera világában fordultak elő érdekes esetek. A zeneakadémiai szerepgyakorlatok során és aztán az Operaházban mindent magyarul énekeltünk, néhány évvel később viszont egyszer csak felhívtak az Interkoncerttől, amely a külföldön fellépő művészeket közvetítette, hogy tudom-e Sarastro szerepét. Tudtam, csak épp magyarul, a Nizzai Operában pedig németül kellett énekelni, ráadásul a prózai részek franciául mentek, abból pedig akkor még egy kukkot se értettem. Nagyon gyorsan kellett nyelvi segítséget kérnem, és igazából a próza megtanulása emésztette fel az idő nagy részét. De szerencsére nyelvekben mindig jó voltam, úgyhogy mondhatni, csont nélkül lement az előadások sora, és az ilyen beugrásoknak aztán mindig nagyon sok pozitív hozadéka lett.

Fried Péter az Opera Maszkabál-koncertjén (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)

Akkor az itthoni gyakorlat ellenére hamar meg kellett szoknia a különböző nyelveken való éneklést.

Amikor bekerültem az Operaházba, ha jött egy vendégművész, ő olaszul énekelt, mi pedig magyarul. Később, például amikor Renata Scotto lépett fel nálunk, az lett a szokás, hogy mindenki áttanulta a szerepét olaszra. De egy idő után tarthatatlanná vált, hogy ha elutazik a vendégművész, újra magyarul zajlanak az előadások, vagy akár felváltva, ha egyik nap nem ő énekelt, ismét magyarul játszottunk.

Egy másik emlékezetes beugrás akkor történt, amikor felkértek Bayreuthban, a Markgräfliches Opernhausban egy előadásra. Akkor már kezdődött az a tendencia, hogy a rendező döntött az énekesekről, annak alapján, hogy mennyire feleltek meg egy szerepről alkotott elképzelésének. Amikor megérkeztem, a rendező meglátott, és rögtön elvette a szerepet a másik énekestől, és nekem adta. Bach Phoebus és Pán című műve és a Parasztkantáta került színre szcenírozott formában, teljesen operaszerűen. Én lettem Pán, a címszereplő, illetve utóbbiban is a basszus főszereplő. Úgyhogy dobhattam el azt, amiből felkészültem, és mindig éjjel tanultam azt az anyagot, amit másnap próbáltunk. Kemény volt, de végül csodás élmény lett ebben a gyönyörű színházban fellépni, ami egy igazi kis ékszerdoboz.

Azt olvastam, hogy már tizenöt éves korában is Sarastro és Fülöp király volt a szerepálma. Ezek szerint ilyen hamar tudta, hogy ezt a pályát választja, és milyen szerepkör lesz önnek megfelelő?

A Hungaroton adott ki operaválogatásokat, egy-egy lemezen az adott darab legfontosabb részei szerepeltek. Nálunk a családban ezek nagyon népszerűek voltak, lényegében úgy nőttem fel, hogy ezeket az albumokat hallgattam. Valahogy már gyerekként is a bariton-basszus szerepek tetszettek a legjobban, Székely Mihály, Svéd Sándor előadásai, A varázsfuvola pedig nagy kedvencem volt.

Emellett hegedülni és zongorázni is tanultam, de abban nem jutottam el akkora magaslatokra. Maximum Chopin g-moll balladájának lassú tételét tudtam eljátszani, a virtuóz második tételt már nem. Inkább az éneklés kötött le.

Amikor Budapestre kerültem, első énektanárom Szilvássy Margit volt. Amikor meghallgatott, megkérdezte, mi a kedvencem. Én meg rögtön rávágtam, hogy Fülöp király. Na jó, hangja van, válaszolta, de először Händelt, Bachot meg hasonlókat fogunk tanulni, Fülöp király jöhet majd huszonöt év múlva. Úristen, mikor lesz az még? Addigra már nagyon öreg leszek – gondoltam én akkor. (nevet) Ezt követően elmentem a konziba, és még mielőtt befejeztem volna, tanácsolták, hogy jelentkezzek a Zeneakadémiára. De nem úgy fogtam fel, hogy nekem mindenáron be kell kerülnöm, pedig akkoriban nehéz volt a felvételi, négy főt vettek fel nyolcvan jelentkezőből. De mellette az ELTE magyar-angol szakával is megpróbálkoztam, ahova be is kerültem, és a szüleim nagyon agitáltak, hogy először valamilyen más egyetemet végezzek el. De amikor a tanári kar előtt álltam, és kérdéseket tettek fel az énekelt művekkel kapcsolatban, biztató volt látni, hogy a válaszaimra pozitívan bólogattak, gondoltam, akkor biztosan jól válaszoltam. Aztán megkérdezték, hol képzelem el magam tíz év múlva. Mondtam, hogy a helyszínt nem tudom, de az biztos, hogy énekléssel szeretnék foglalkozni. Erre megint bólogattak.

Fried Péter a Turandot Timurjaként (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Később sem akart külföldön maradni?

A nyolcvanas-kilencvenes években meg sem fordulhatott a fejünkben, hogy Budapesten kívül más színházak operatársulatához is lehetne menni. Bár több rokonunk élt külföldön, én magam sosem vágyódtam el. Sőt,

Az első egy-két hét még könnyen lement, de ahogy fokozódott a terhelés, az idegi feszültség, egyre rosszabbul éreztem magam. Általában ilyenkor szerettem volna kérni pár nap szabadságot, hadd repüljek haza, csak egy kicsit megérintsen az otthoni levegő.

A külföldi beugrások után milyen jelentősebb ajánlatokat kapott itthon és a nagyvilágban?

A beugrásokat követően kiemelt hazai koncertekre, rádió- és tévéfelvételekre kértek fel. A varázsfuvola-beugrás után sokat hívtak külföldre is, például a Concertgebouw vagy a Rotterdam De Doelen, illetve a párizsi Opera Comique előadásaira, de mindig úgy éreztem, hogy biztonságban és jó kezekben vagyok a hazai Operaházban. A szakmai vezetés és különösen Medveczky Ádám is mindig figyelembe vették, mit játszik majd az Opera a következő évadban, és

Másrészt mindig törődtek azzal, hogy fejlődni tudjak. Előfordult, hogy hívtak például Svédországba, el is mentem főinkvizítort énekelni. December volt, felkelt a nap tíz órakor, aztán fél kettőkor már alkonyult. Borzasztó nyomasztó volt a sötét, kezdtem érteni, miért fogy ott annyi vodka. (nevet) Valahogy mindig télen jártam a skandináv országokban. Az Oslói Operába is hívtak, de úgy éreztem, hogy jobb lesz inkább vendégként szerepelni, mert akkor a tenyerükön hordozzák az embert.

Melyek voltak még emlékezetes külföldi előadásai?

Nagy élmény volt a BBC élő adásaiban énekelni a Royal Albert Hall híres kupolája alatt az orgonával, vagy a Brüsszeli BOZAR-ban az a nagy közönségsiker, amit a Radio Benelux is közvetített. A Pulai Arénában az Aida Ramfisát énekeltem, és állva tapsolt a hatalmas közönség. Talán megvan még az interneten, legutóbb megtaláltam, a zágrábi tévé is közvetítette. Aztán szintén ezzel a szereppel Brnóban is volt egy beugrásom, és a horvát-szlovén területekre is visszahívtak. Jó élmény volt külföldre vinni a magyar operákat is, szerettem Goldmarktól a Sába királynőjét, amiből a Főpap szerepét kaptam meg, Káel Csaba hozzáértő, élményt és katarzist nyújtó, színvonalas rendezésében. Mutatós volt a díszlet és a jelmezek is, így amikor New Yorkba kimentünk vele, nagy sikerünk volt. Ekkor ment a Bánk bán is, és telt házas előadásokat tarthattunk.

Fried Péter a Sába királynője Főpapjaként (Fotó/Forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Hogyan alakult közben az itthoni pályája?

Összrepertoárom tekintetében több mint százötven szerepet formáltam meg: negyvenötöt meghaladó operafőszerepet, körülbelül félszáz oratóriumszerepet és nagyjából ugyanennyi ősbemutatót bíztak rám. Sokból készült lemezfelvétel is. Nagy kedvencem például Durkó Zsolt Széchenyi című oratóriuma, amit Vásáry Tamás vezényelt, de vele máskor is sokat dolgoztunk, Händel Júdás Makkabeusával külföldre is eljutottunk, Párizsba, Nizzába, Monacóba, Dijonba.

Nem is beszélve arról, hogy ő Bartók mecénása volt, meghívta Svájcba, és a rendelkezésére bocsátott egy nyaralórészt, ahol alkothatott. Szintén nagyon nagy műnek tartom Jeney Zoltán Halotti szertartását, amely évek hosszú sora alatt, több részletben készült el. Az elsőt Yehudi Menuhinnal énekelhettem a Zeneakadémián, a másodikat Kovács Jánossal, míg végül a harmadikat Kocsis Zoltánnal a Müpában, ahol az egész darab elhangzott. Grandiózus, elementáris erejű alkotás, amely több évszázadot ölel fel, az ógörög nyelvű szertartásoktól kezdve. Ezekben az ősbemutatókban részt venni zenetörténeti esemény volt.

Eötvös Péterrel is sokat dolgoztak együtt.

Nagy élmény volt vele találkozni. A Három nővér című operája magyarországi bemutatója után meghívott a mű külföldi sorozataira is, Lyonba, Bécsbe. Itthon a főszerepeket nők énekelték, de külföldön Eötvös eredeti elképzelése szerint férfi szoprán és férfi alt is. Volt olyan előadás, ahol fekete énekes formálta meg Natasát, így is hangsúlyozzák, hogy mennyire elkülönül a nővérektől. Eötvös másik művében, a Le Balconban is szerepeltem. Csak az a baj, hogy itthon legfeljebb két előadás van a kortárs művekből, pedig jó lenne, ha több volna. A premier még nagyon feszült, a második előadás hoz egy kis megkönnyebbülést, és a harmadiktól kezd élni a produkció.

Fried Péter a Tannhäuser Őrgrófjaként (Fotó/Forrás: Éder Vera)

Eljött aztán a vágyott szerep is…

2010-ben újították fel itthon a Don Carlos egy nagyon régi rendezését, abban énekeltem Fülöp királyt, aztán Genovában is, illetve koncertszerű előadásokban. Vele meg Sarastróval valóban gyerekkori álmom teljesült, de érdekes módon Wagnerre korábban nem gondoltam, pedig aztán jócskán énekeltem a szerepeit, például amikor Katharina Wagner, a zeneszerző dédunokája rendezte a Lohengrint. Marton Éva mellett tanulságos szakmai élmény volt minden perc, mert mindig megbeszéltük, hogyan lehet a fókuszált koncentrálásból kissé kilazulni. Molnár András, a kiváló Wagner-énekes szintén a partnerem volt a darabban. Sok segítséget kaptam a világhírű karmestertől, Jurij Szimonovtól is.

Óriási visszhangot váltott ki, volt, aki azt mondta, hogy elrontotta a Lohengrint, és csak az énekesek mentették meg az előadást. Külön ellentábor érkezett külföldről buszokkal, hogy fújoljanak. 

Az Operaház 125. évfordulóján, amikor ugyanazt a műsort játszottuk, mint annak idején a megnyitón, szintén énekelhettem a Lohengrin egy felvonásában, koncertszerűen, Fischer Ádám vezényletével. A legnagyobb dicséret az volt, hogy utána Sólyom-Nagy Sándor szeretettel átölelt, és azt mondta: „Péterkém, ez fantasztikus volt! Hogy te így tudsz Wagnert énekelni! Miért nem énekelsz te Bayreuthban is?” – mert ő akkortájt rendszeres vendég volt a Bayreuthi Fesztiválokon.

Elég sok barokk szerepet is énekelt. Ezek hogyan váltak ilyen jelentőssé a pályáján?

Számtalan külföldi meghívásom volt oratóriumszerepekre is, például Franciaországban, Hollandiában, de kiemelt hazai koncerteken is olyan világhírű karmesterekkel, mint Hans Martin Rauch a Musica Sacra fesztiválon vagy Howard Williams az Egyházzenei Napok keretében a Pesti Vigadóban. De énekeltem Kobayashival a Kongresszusi Központban Bach Magnificatot, illetve a Duna tévében a magyar kultúra napján Szent Erzsébet legendáját vagy Pierre Caóval Liszt Esztergomi miséjét. Bach Máté-passiójából tévé- és CD-felvétel készült. A barokk akkor emelkedett ki ezek közül, amikor a Moldován Domonkos által alapított Kamaraoperában több magyarországi ősbemutató került színre: Peri Euridicéje a Várszínházban, aztán jött A könyörtelen lelkek bálja Monterverditől és csupa Plutone szerep. Majd következett Seneca, a Poppea megkoronázásának felvételén, amely aztán több évtizeden át volt ikonikus szerepem, az Opera legutóbbi rendezésében is énekelhettem. Emellett előadtuk a Kiscelli templomban, a Vígszínházban és Londonban a St. Paul-katedrálisban is. Hatalmas siker volt, álló tapssal fogadták. Úgyhogy igen, sok szálon futott a pályám, de egy idő után muszáj volt szelektálni, hogy az ember mit vállal el.

Fried Péter a Poppea megkoronázása Senecájaként (Fotó/Forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Közeleg a zeneakadémiai koncertje, amelyen A kékszakállú herceg várát énekli. Mikor találkozott először ezzel a szereppel?

Elég korán tanultam meg, majd később a Zeneakadémián Mikó tanár úrtól is igen sok színpadi instrukciót kaptam, és a mai napig ez az alapja a szerepformálásomnak. Az évek múlásával mindig folyamatosan tanultam és csiszoltam ezt a szerepet. Kocsis Zoltánnal is sokat dolgoztunk rajta zeneileg, mert tervezett egy Kékszakállút. Budapesten 2001-ben énekeltem először Kovács János dirigálása alatt, hazai rendezésben.

Mennyit változott az évek során a szerepfelfogása?

Sok karmesterhez kellett alkalmazkodnom, többször előadtuk a darabot Eötvös Péterrel is, aki meghívott a születésnapjára, Párizsba a Cité de la Musique-be, majd később Rómába a Santa Ceciliába. Aztán a sors kegyelme, hogy a darab kapcsán megismertem Jessye Normant – és Pierre Boulezt, akihez hasonló szellemi nagysága az egész 20. század zenei életének nem volt. Szinte egy beépített metronóm volt a fejében, soha nem kellett megnéznie, hogy mennyinek is kellene lennie a tempónak. Abszolút hallással rendelkezett, és nagyon jól keverte a zenekari színeket. Jessye Norman is fantasztikus volt, előtte

Fogalmazgattam magamban, hogy ne is legyen túl bonyolult. Erre, amikor az első zenekari próbán találkoztunk, ő mindenki előtt odafordult hozzám: „Péter, nagyon örülök a találkozásnak, és hogy együtt énekelhetünk”. Pont amit én szerettem volna mondani... Állva tapsolt minket a zenekar, és nekem egy kő esett le a szívemről. A párizsi koncert után Brüsszelben is együtt léptünk fel Pierre Boulezzel, majd ezt követően a Barbican Hallban folytattuk a közös munkát.

Sokfelé eljutottam a Kékszakállúval: Kanadába, Japánba, Thaiföldre, és a Judit-kollégáim is mind kiválóak voltak. Néha persze segítettem a kiejtésben, vagy mondtam, mi az, amire vigyázni kell, mert ha van a nézőtéren egyetlen magyar fül is, az tudni fogja, hogy ez valami nem túl szépet jelent. Érdekes egyébként, melyik országban mit várnak a darabtól, az észak-amerikai kontinensen mindig nagyobb hangsúlyt fektettek a cselekményre, hogy történjen valami látható dolog. Holott ez egy szimbolista mű, ami eredetileg a pódium számára íródott. Aztán Japánban történt egy mulatságos eset, a Nagojai Expó kulturális megnyitóján hangzott el a Kékszakállú, az Aichi Centerben. Engem koncertre kértek fel, de kiderült, hogy szcenírozott változat lesz, három balett-táncos személyesítette meg a régi asszonyokat, akik végig a színen voltak. Amikor megérkeztem, japán precizitással lemértek a jelmezek miatt, de hát a hosszú repülés alatt az ember alig eszik és iszik, úgyhogy mire megcsinálták a ruhát, mindenhol jó öt-tíz centivel kisebb volt, mint kellett volna. Ők meg csak néztek egymásra, hogy mi lehet a baj, nem ezt mértük, nem ezt mértük… (nevet) 

Fried Péter Kékszakállúként (Fotó/Forrás: Fried Péter engedélyével)

A pályájának fontos része a tanítás, és szinte nem is lehet úgy beszélgetni a tanítványaival, hogy ne kezdjenek végtelen szeretettel és hálával beszélni mindarról, amit öntől kaptak. (itt és itt) Hogyan tekint a munkája ezen részére?

Szakmailag elsősorban a hallgatók énekhangjával kell foglalkozni, azután jön a zenei kifejezés és a mondanivaló – szóljon valamiről, amit énekelnek. Második évfolyamtól már felhívom a figyelmüket, hogy amit éppen tudnak, az az életben körülbelül mire elegendő, ha egy nagy színházban nem hallatszana, akkor volumenben kell fejlődni, vagy a hangszínen, hangmagasságon szükséges dolgozni. Minden esetben úgy kell terelgetni a növendéket, hogy ne okozzunk testi-lelki görcsöt, mert úgy semmire sem lehet jutni. Úgy hiszem, nem szabad a nyakukba zúdítani, hogy ez is rossz meg az is, hanem minden órát pozitívan kell zárni, találni valami dicsérni valót, még ha nem is teljesen igaz, amit mondunk. Egyrészt nekik is lehet rosszabb napjuk, másrészt csak akkor fog fejlődni a gyerek. Aztán

Magamról is tudom, hogy amíg a hangszerem nem volt kész, jobban izgultam. A mostani képzésben mindössze heti másfél óra a főtárgy, ami elég kevés, sokszor muszáj plusz órákat beiktatni, de nagyon kedvesek a növendékek, bejönnek hétvégén is. Jó volna, ha minél többet koncertezhetnének, és kivinnénk őket igazi közönség elé, mert a házi koncertek a megszokott környezetükben zajlanak, és a szüleik meg a kis kollégáik úgyis fognak tapsolni. Bár elég kritikusak egymással, és nemrég kiderült, azt is számon tartják, hogy valaki 4,57-tel vagy 4,61-gyel lett jeles. Nehéz dolog az osztályozás, szubjektív tényezők is szerepet kapnak, figyelembe kell venni, hogy valaki önmagához képest mennyit fejlődött, valamint az évfolyamban elfoglalt helyét is. Ugyanakkor muszáj visszajelzést adni a növendéknek, és azt is időben jelezni, ha nem megfelelő a teljesítménye. Reális képet kell kapniuk magukról.

Nyáron volt egy nagy élményem, a Királyi Akadémián Madridban tartottam mesterkurzust, és adtam két áriaestet is. Összesen nyolc hallgatóm volt, mindenféle hangfajból, még kontratenor is akadt köztük. Nagy szeretettel fogadtak, azóta is meg szokták írni, merre járnak, mit csinálnak. Van egy szarajevói bariton hallgató, aki eljött Budapestre is, és kért egy különórát. Utána meglepődött, amikor megkérdezte, mennyivel tartozik, és mondtam, hogy semmivel.

külföldön, a legnagyobbak is, vagy azért, mert ösztöndíjjal mentem, vagy mert valaki olyan nagyság szólt az érdekemben, hogy szó sem lehetett fizetségről. Egyébként nem szoktam privát órákat adni, sőt azt sem vállalom, hogy meghallgatok valakit, és tanácsot adok neki, mert egy alkalom után ez nem lehetséges, az énektanításnál munkafolyamatokban gondolkodunk. Akkor derülnek ki a hiányosságok. Az lenne a helyes, ha mindenki a hangfaja szerinti tanárnál tanulna, de ez nem mindig megoldható. Nemcsak a repertoárismeret miatt, hanem mert a testi adottságoknak, az énekesi „berendezésnek” is nagy szerepe van a tanításban. Én is voltam ösztöndíjjal női tanárnál, de legtöbbet mindig a férfi tanárok tudtak segíteni, Hans Hotter, Paolo Montarsolo. Ha az ember a saját hangfajánál tanul, még idősebb tanároknál is egészen sok műhelytitkot lehet ellesni.

Fejléckép: Fried Péter (fotó: Éder Vera)