Mostanában divatosak lettek azok a művészi kivitelezésű, elképesztően gazdagon illusztrált, különösen látványos borítóval ellátott könyvek, amelyek általában meséket vagy fantasy történeteket tartalmaznak. Ezek a szinte képzőművészeti alkotás számba menő kiadványok azok körében is nagy népszerűségnek örvendenek, akik az eredeti művet valószínűleg szerényebb kivitelezésben ismerték és kedvelték meg, sőt az sem biztos, hogy a mutatós példányt olvasni, nem pedig csodálni / polcra kiállítani veszik.
Az opera világában erős igény mutatkozik hasonló jelenség, olyan szemet gyönyörködtető színre állítások iránt,
amelyek erősebben hatnak az esztétikai fogékonyságunkra, mint bármilyen más érzékünkre. Valószínűleg nem ezek a produkciók késztetnek arra, hogy radikálisan újragondoljuk mindazt, ami az adott műről él bennünk, de attól még a formának lehet létjogosultsága.
A Magyar Állami Operaház novemberben bemutatott, új Lohengrin-produkciója, Almási-Tóth András rendezése, érzésem szerint éppen ebbe a kategóriába esett. Inkább vizuális-hangulati, mintsem intellektuális síkon próbált hatni, gyönyörű tablókat, nagy erejű képeket láthattunk. A szereplők egy-egy hatásos beállása, elrendezése sokszor többet mondott, mint játékuk nüanszai a jelenetek során. Természetesen az élményhez nagymértékben hozzájárultak Sebastian Hannak részletgazdag díszletei, valamint Lisztopád Krisztina elképesztő színekben pompázó jelmezei.
Brickner Szabolcs (Lohengrin) és Gottfriedként Döbörhegyi Mihály Pál (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
A produkció ugyanakkor finom szimbolikával értelmezte a történetet, a színre állítás stílusát inspiráló steampunk által megidézett fantasy-világ meseszerű értékrendje mentén. A középpontban az örök témával, jó és rossz szembenállásával, amelyet két hattyú-táncos (Vincent Elias Heyme és ifj. Bátor Tamás), egy arany és egy fekete színű jelképezett. Ők rabolják el Brabant leendő urát, a gyermek (illetve itt inkább kamasz) Gottfriedot (Döbörhegyi Mihály Pál), aki a Grál kegyelméből maga is aranyszínű hattyúvá változva várja, hogy megtisztulhasson – ám Lohengrin küldetésének elbukása után fekete hattyúként tér vissza. A történet emberi szereplői egy másodlagos színszimbolika szerint rendeződtek, Elsa és köre zöldben jelent meg (a nyitány alatt, amíg Gottfried lelkéért dúl a harc, Lohengrin is ezt a színt viseli), Ortrud és Telramund ruhája pedig lilás árnyalatú (kivéve, amikor a nő Elsa kíséretéhez csatlakozik).
A pompázatos jelmezek és a művirágok képi világával lefestett brabanti udvar és a félmeztelen hattyú-táncosok kontrasztja ugyanakkor mintha egy mesterséges, finomkodó, a természettől elszakadt világ és az elemi erők szembenállását is megjelenítette volna.
Az ebben a közegben élő embertömeg kiszolgáltatott a zsigerek vagy a tudatalatti késztetéseinek,
a kórus által megtestesített népesség tehetetlenül szemléli mindazt a küzdelmet, amelynek kimenetele az ő életére is hatással van (az ilyesfajta, „megcsinált”, minden természetességet nélkülöző világok épp a 19. század végén, tehát a steampunk által leginkább kedvelt időszakban foglalkoztatták az embereket különösen). Bár a félmeztelen hattyú-Gottfried vállára boruló Lohengrin talán nem teljesen az előadás gondolatvilágába illő asszociációkat keltett a közönségben, a táncosok megjelenése a produkció egészének vizualitásához képest elég erős kontrasztot képezett ahhoz, hogy egy kissé megzavarja a puszta gyönyörködésben elmerülő közönséget.
Elsa és Lohengrin: Johanni van Oostrum és Christopher Sokolowski (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
Az előadásokban két nagyon különböző szereposztás működött közre, az elsőben a nemzetközi Wagner-játszás nagyágyúi léptek színre, míg a másodikban olyan kiváló hazai művészek, akik közül nem is mindenkit hallhattunk korábban a német zeneköltő alkotásaiban. Bár magától értetődő lenne az összehasonlítás, talán mégsem volna szerencsés, hiszen egy szerepformálásnak önmagában kell művészi értéket hordoznia, nem csupán valamihez viszonyítva. Azt ugyanakkor nem lehet elhallgatni, hogy
a külföldi művészek néhány kivételesen ragyogó énekteljesítménye mellett sem érezhettük, hogy a hazai szereposztás összességében gyengébb lett volna,
egyes pontokon pedig még akár nagyobb élményt is nyújtottak a magyar előadók.
A nemzetközi csapatban az egyetlen kevésbé ismert név a címszerepet alakító Christopher Sokolowskié volt, és a premieren épp ő volt az, aki a legnagyobb hiányérzetet hagyta maga után. A harmincas éveiben járó tenorista hangja sokszor erőltetetten szólt, meglepő módon néha épp a drámaibb részekben teljesített jobban, azok viszont erősen próbára tették állóképességét (ami ebben az életkorban annyira nem meglepő). A hírek szerint a későbbi előadásokon a művész valamelyest javuló tendenciát mutatott, meglehet, korai még neki a Hattyúlovag szerepe. Ragyogóan énekelt viszont partnere, az Elsát már a világ számos színpadán megformáló Johanni van Oostrum, szopránja finom, törékeny, érzékeny nőalakot festett, miközben kellő erővel, stabilan szólt.
Örömteli meglepetést okozott Telramundként Egils Siliņš, akinek megbízható és kellemes színű hangját eddig is ismertük, de a Wagner-napok kissé karót nyelt Wotanjai után sokkal dinamikusabb alakítást nyújtott – amikor színpadon volt, alig lehetett másra figyelni. Partnereként, Ortrud szerepében, ezúttal is brillírozott Kutasi Judit, sűrű, telt mezzoszopránja alapján el tudtuk képzelni róla, hogy valóban démoni erőkkel áll kapcsolatban. Impozáns hangot szólaltatott meg a királyt alakító Derek Welton is, és megbízhatóan teljesített Hirdetőként Kostas Smoriginas.
Christopher Sokolowski (Lohengrin) és Derek Welton a király szrepében (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
A magyar közreműködők közül a címszerepben színre lépő Brickner Szabolcs a tavalyi Macduffja után ismét szép alakítással nyűgözte le a közönséget. Tenorja kiegyenlített, stabil, nem maradt adósunk sem az erővel, sem a líraibb megoldásokkal. Egyetlen kifogásként azt róhatjuk fel neki, hogy hangja néha – főleg bizonyos nyitott hangzóknál – kicsit hátraesik, de ez nem sokat vont le alakításából. Kolonits Klára Elsaként egészen új színeket varázsolt elő a hangjából.
Az énekesnő esetében az új szerepkör nem a határait, hanem épp a benne rejlő lehetőségeket mutatta meg,
művészete a virtuóz koloratúrák lenyűgöző hatása nélkül, zeneiségén és főleg emberségén keresztül is nagy értéket képvisel – a mostani a produkciót is nagyban gazdagította.
Szemerédy Károly azok közé az énekesek közé tartozott, akik nemcsak itthon, de külföldön is jeles alakításokat tudnak már a hátuk mögött a német repertoár területén, így most sem okozott csalódást. Baritonjában van valami keménység, aminek következtében a negatív figurák különösen jól állnak neki. Emellett azonban Telramundként olyan sötét mélységeket is hallhattunk tőle, amire korábban nem nagyon akadt példa. Rálik Szilvia szopránként Ortrudnak inkább a temperamentumos oldalát tudta kiemelni, de a csábítási jelenetek is emlékezetesek maradtak. Palerdi Andrásnak jól állt a király szerepe, ahogy Hirdetőként Pataki Bence is a produkció biztos pontja volt.
Rálik Szilvia (Ortrud) és Kolonits Klára Elsa szerepében (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
Az előadásokat Rajna Martin első karmester vezényelte, akihez Wagner művészete különösen közel áll, az újabb meghódított műben is érződött ez az elkötelezettség. Magas színvonalon muzsikált a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara,
különösen hátborzongató perceket szerzett a nézőtéren megszólaló nőikar.
Talán a zene líraiságát illetően maradhatott csak egy kis hiányérzetünk, valamivel több piano, finomabb hangadás egyes részeknek javára vált volna, ám egy fiatal dirigens mindig impulzívabb személyiség, mint idősebb pályatársai, így valahol érthető, hogy az igazán éteri pillanatok még váratnak magukra.
Bár az új Lohengrin vége a fekete tollakba öltöző Gottfrieddal nyugtalanságra adhat okot, ennek nem sok nyomát fedezhettük fel a reakciókban: a közönség szemmel láthatóan problémamentesen, nagy lelkesedéssel fogadta a produkciót. Vajon elegendő nekünk a szépség, és rosszabb dolgokra inkább nem gondolunk? Belefeledkezünk a művészetbe, különösen Wagner műveibe, és száműzzük a tudatunkból mindazt, ami nyugtalanságra adna okot? A produkció a Magyar Állami Operaház sikertörténeteinek a sorát gyarapítja, mégsem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy funkcióját maradéktalanul betöltötte.
Fejléckép: Brickner Szabolcs (Lohengrin), Kolonits Klára (Elsa) és Palerdi András a király szerepében (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
