Egy szövegkönyv van nálad, de nem az operettszínházi szerepeidhez kapcsolódik. Mire készülsz?
Harmad éves vagyok a Színművészetin, drámainstruktor szakon és a záróvizsga részeként készítenünk kell egy monodrámát. Ez egy nőről szól, aki nincs megelégedve önmagával, rendkívül magányos és egy plasztikai sebészhez menekül, akitől megváltást remél problémáira.
Miért érezted úgy, hogy még tanulnod kell?
Gyerekkoromtól kezdve több dolgot csinálok egyszerre, ez a bennem uralkodó tudásvágy miatt lehet. Mindezzel csak több lesz az ember. Tizenkilenc évesen a Békéscsabai Jókai Színházhoz kerültem. Egyszerre játszottam és közben a színház stúdiósává váltam. Nagyon kemény évek voltak, hiszen ezzel párhuzamosan végeztem el a bölcsészkart, a Debreceni Egyetemen. Ez idő alatt többször próbálkoztam a színművészetivel. Hajthatatlan vágyat éreztem, hogy oda járhassak, most végzős vagyok drámainstruktor szakon.
Nők az idegösszeomlás szélén: Gubik Petra (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Közben az Operettszínházban már főszerepeket is kapsz, illetve az operettműfajban is kipróbálod magad a Maya című előadásban. Van olyan szerep az eddigi pályádon, amely különösen fontos mérföldkő volt?
Minden szerepem egy lépcsőfok. Szerencsés vagyok, mert mindegyikkel egy másik színt tudtam megmutatni a palettámból.
Nem szeretnék olyan színész lenni, aki csak fiókokat húzogat és mindig a jól bevált eszközökhöz nyúl. Fontos a megújulás, az ismeretlen felfedezése, a határok feszegetése. De ha meg kell nevezni néhányat, akadnak mérföldkövek. Ilyen volt Békéscsabán az Antigoné stúdiószínpadi változata, de meghatározó volt a Koldusopera Polly-ja, amivel életemben először jártam a POSZT-on. Az egy álomszerep volt számomra, imádtam játszani. Emlékszem, Hűvösvölgyi Ildikó mondta nekem akkor: „Szerintem te itt, kapni fogsz valamit!” Nem hittem el, nem is mertem, de végül igaza lett. A színész zsűri nekem ítélte a legjobb női alakítás díját. Kislányként sokat álmodoztam arról, hogy szeretnék a POSZT-on versenyezni, végül valóra vált. Szintén nagy ugrás volt, amikor Scarlett O’Hara szerepében, huszonhárom évesen debütáltam a Szegedi Szabadtéri Színpadon, a Dóm téren aztán pedig a Budapesti Operettszínházban. Újonc voltam itt és roppant megtisztelő, hogy egy ilyen rangos színház megtisztelt a bizalmával.
A Dorian Gray című előadás (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Szoktad érezni előadások után, hogy jó voltál?
Inkább úgy mondanám, hogy meg szoktam érezni, ha vannak olyan pillanatok, amikor a kollégákkal létrejön valami különleges a színpadon.
Mindig színésznőként beszélsz magadról, és nem énekesnőként.
Persze. Számomra az, hogy van hangom, az egy óriási adomány a jó Istentől, amiért nagyon hálás vagyok. De attól még színésznő maradok, aki énekelni is tud.
Most Rékát alakítod az István, a királyban. Találkoztál már korábban a szereppel?
Öt évvel ezelőtt mutattuk be Békéscsabán Zsuráfszky Zoltán rendezésében. Az egy sokkal inkább mozgásszínházi produkció volt, Székely Krisztáé viszont valódi dráma. Egy női rendezővel dolgozni különleges dolog, nagyon örültem neki. A rendezésben kiéleződnek a szereplők közötti viszonyok, az emberi kapcsolatokon van a hangsúly és Réka szerepét is kibontottuk. A legtöbb előadásban Réka bejön, megjelenik, olyan, mint egy fehér galamb – ami így is van –, énekel, aztán kimegy.
Gubik Petra az István, a király 2018-as produkciójában (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Közben ő az a szereplő, aki mindent tud.
Igen, és ő az, akinek a szíve mindkét oldalon otthon van.
Más egy női rendezővel dolgozni?
Én azt gondolom, hogy igen. Kriszta egy rendkívül türelmes ember, aki hagyja, hogy dolgozz és magadból rakd össze a karaktert.
Az a jó, ha nem érzed magad megfélemlítve, korlátok közé szorítva, hanem hagyják, hogy dolgozz. Ilyenkor működik a kreativitás.
Kriszta, minden körülmények között nyugodt és higgadt tudott maradni, és a feladatra koncentrált, pedig ez egy óriási produkció, rengeteg emberrel, főleg ha az augusztusi, bajai szabadtéri bemutatót vesszük alapul.
Ezek szerint volt dolgod kevésbé nyugodt rendezőkkel is.
Persze. Azt is elviseli az ember. De mennyivel jobb érzés, ha nem mersz játszani.
A Szegény Dzsoni és Árnika című előadás (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
A Honthy-díj kapcsán azt mondtad: „Minden szerep hozzásegít ahhoz, amilyen lenni szeretnék.” Ez mit jelent?
Amikor kicsit lassítok, és tisztázom magamban, hol tartok, úgy érzem, egy-egy lépcsőfokkal mindig közelebb kerülök ahhoz, amit gyerekkoromban elképzeltem arról, hogy milyen művész, vagy ember szeretnék lenni. Van a fejemben egy értékrend, egy irány, egy ösvény, amiről nem szeretnék letérni.
Az elmúlt években nagyon sok energiát belefektettél, hogy az ösvényen maradj.
Ami nagyon sok áldozattal és lemondással jár. Maximalista típus vagyok, és ez sokszor nagyon fárasztó. Amikor színpadra megyek, igyekszem mindig a legjobb tudásom szerint cselekedni, így kevesebb önmarcangolásra van esély.
A díjak meg tudnak erősíteni abba, hogy jól csinálod?
Világéletemben önbizalomhiányos voltam. Egy díj, mint akár a POSZT-é, vagy a Honthy-díj, képes olyan visszaigazolást adni az embernek, amire egy művésznek időnként, igenis szüksége van. Ha hosszú távú terveid vannak ezen a pályán, akkor megerősítésekre is szükséged lesz.
Jó tudni, hogy jó úton járunk-e, és természetesen jól esik, ha a sok munkát, amit áldozunk, más is észreveszi, értékeli.
hírlevél
