Az idei évad egyik legjelentősebb eseményének ígérkezett, hogy a katalán rendező, Calixto Bieito egy újabb produkciója kerül színre az Operaházban. A kegyetlen, de bizonyos pillanatokban mégis poétikus Carmen után most egy nálunk szinte ismeretlen orosz művet, Prokofjev Háború és békéjét láthatta a közönség. Nem véletlen, hogy a náluk Háború & béke címmel futó előadás premierjét beharangozó sajtótájékoztatón az Opera vezetése számba vette a korábban műsorra tűzött szláv műveket, van mit pótolni ezen a repertoáron. A Háború és békével mindenkinek érdemes legalább egyszer találkoznia, még ha nem is csupán hatalmas terjedelme és óriási előadói apparátusa az oka annak, hogy nem játsszák gyakrabban.
Kevéssé cselekményes, lírai, illetve tablószerű jelenetekre épülő műről van szó, szinte megbabonázóan lassan pergő első felvonással,
amelyet aztán a szovjet vezetés elvárásainak megfelelően a dicső múlt képeivel toldozgatott-foldozgatott második követ.
Egy ilyen problematikus dramaturgiával rendelkező opera színre állítása alaposan feladja a leckét a rendezőknek, ezért külön öröm, hogy egy a nemzetközi színházi életben jegyzett alkotó nyúlt hozzá. A magyarországi operajátszásnak ugyanis komoly problémája a zenés műfajra specializálódott, egyenletesen magas színvonalon alkotni képes rendezők hiánya, bár természetesen nem optimális helyzet, amikor másutt már bemutatott produkciókat veszünk át, szerencsésebb volna teljesen új színre állításokat létrehozni. Ugyanakkor Bieito jelen volt a próbafolyamat egy részében, tehát a létrejött előadás mégsem tekinthető a korábbiak egyfajta automatikus másolatának, hanem azt az alkotó saját szellemi termékének ismerte el.
Jelenet a Háború & békéből, Calixto Bieito rendezése (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
A rendezés igen pontosan képezte le a darab két felvonásának radikális különbségét. Míg az első, a béke ideje, sokáig szinte realisztikusan jelenik meg, a második felvonásban fokozatosan minden darabjaira hullik. Ezúttal igazán nem mondhatják a konzervatív operakedvelők, hogy a modern produkciók nem szépek, Rebecca Ringst pompázatos díszletei (melyeket már a Genfi Nagyszínházban tartott bemutató számára is az Opera munkatársai készítettek, ahogyan azt az intézményvezetés büszkén hangsúlyozta) híven követik a szentpétervári Téli Palota egyik termének belső kialakítását. Az egyetlen apró, de rendkívül sokatmondó eltérés egy valós palotatértől, hogy a bútorvédő huzatok nem a berendezési tárgyakat, hanem a szintén nagyon elegáns estélyi ruhát viselő szereplőket borítják.
Természetellenesen védett, steril környezetben él az orosz arisztokrácia, valós problémák helyett túlburjánzó szerelmi életükkel kell lekötniük magukat.
Ezeknek az unaloműző csábítási kísérleteknek esik áldozatul Natasa is, miközben a háttérben zajló események egyre szürreálisabbak lesznek, szinte már a rabelais-i karnevál szilajságát és törvényenkívüliségét idézve.
Az első felvonás a háború kitörésével ér véget, ekkor válik a valós tér szimbolikussá. A szereplők barikádokat építenek az előkelő bútorokból, és a továbbra is minden ugyanabban az egyre jobban megbomló díszletben játszódik.
Amilyen koherens és összeszedett az első felvonás, annyira szétesős és szándékoltan egyre értelmetlenebb a második – és a szétesést szó szerint is érhetjük,
egy ponton ugyanis az óriási falak darabokra töredeznek. Bizonytalanná válik az idő is, meghatározhatatlan-futurisztikus síkokon át a jelenig utazunk, miközben a világ egyre embertelenebb és értelmetlenebb lesz. A felvonás második fele talán egy kissé már túlzsúfolttá is vált, ám jól érzékeltette, hogy a háború archetípusát, egyfajta apokaliptikus víziót látunk, minden érték és emberség totális pusztulását, amelyet az utolsó jelenetben a sáskaképek is hatásosan érzékeltettek. Mert bár a katonák az ellenséget nevezik sáskának, az egész emberi fajra jellemző, hogy mindent felemészt maga körül.
Jelenet a Háború & békéből, Calixto Bieito rendezése (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
Az előadás az operánál is erősebben koncentrált a Háború és béke három főszereplőjére, akik gyakran néma szereplőkként is kísérték az eseményeket. Natasa Rosztova szerepében Brassói-Jőrös Andrea sugárzóan élettel teli vokális és színészi produkciót nyújtott. A fiatal szoprán üde hanggal, hitelesen jelenítette meg a természetességével mindenkit rabul ejtő lányt, és kidolgozott karakterábrázolásának és erős színpadi jelenlétének köszönhetően
egyszerre érzékeltette a történelem mögött megbúvó egyéni sorsot, másfelől a szörnyűségek közepette is megmaradó humánumot.
Andrej Bolkonszkij herceget Szegedi Csaba formálta meg, a tőle megszokott tartással, karakteres hanggal és fellépéssel. Figurája az előadás biztos pontja volt. Brickner Szabolcs érzékletesen jelenítette meg Pierre Bezuhov kívülállását, túllépve a megszokott tenorhősök keretein (amilyeneket ő is leggyakrabban megformál), és fokozatosan egyre erőteljesebb karakterré vált.
A számos mellékszereplő között különösen fontos feladat hárult azokra, akik a korszak és az eseménysor valamiféle szimbolikus alakjait jelenítették meg. Haja Zsolt Napóleonja karizmatikus alak lett, aki még némajeleneteiben is uralta a színpadot (miközben a többiek csak beszéltek róla), a második felvonásbeli részlete alapján pedig valóban el lehetett hinni, hogy épp ő lovagolta meg a sors hullámait. Hasonlóakat lehet mondani Fried Péter Kutuzovjáról, akire szintén erős fókuszt helyezett a rendezés, nagy öröm, hogy a művész ismét a tőle megszokott kiállással és impozáns hangi produkciójával jelent meg a színpadon. Balczó Péter újfent kiváló karakterábrázoló képességéről tett tanúbizonyságot Platon Karatajev szerepében, és egyúttal képes volt a figura által képviselt emberi tartalmakat is megmutatni.
Kutuzov szerepében Fried Péter, Szántó Andreával a Háború & békében (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
A további közreműködők közül a teljesség igénye nélkül érdemes kiemelni Gál Erika hátborzongatóan ellenszenves szerepformálását Hélène Bezuhovaként, Szántó Andreát, aki a tőle megszokott módon uralta a színpadot összeolvasztott kettős szerepében, Nyári Zoltánt, aki excentrikusságával igen emlékezetes figurává emelte Anatole Kuragin alakját, valamint Fürjes Anna Csengét, aki Marja Bolkonszkaja hercegnőként az első felvonásbeli figurák tökéletes ellenpontjaként működött.
Jó döntésnek bizonyult, hogy vendégkarmester vezényelte a produkciót, Alan Buribayev igényesen szólaltatta meg Prokofjev zenéjét,
kiemelvén annak drámai hatását és sokszínűségét. Ez a monumentális zene alighanem azt is magával ragadta, aki most először találkozott vele, és ebben a Magyar Állami Operaház Zenekarának és Énekkarának is hatalmas szerepe volt, utóbbit külön elismerés illeti az átütő erejű kórustablók megszólaltatásáért.
Talán nem a Háború & béke Calixto Bieito legjobb rendezése, de azt el kell ismerni, hogy nála – és Európa jelentősebb operajátszó intézményeiben – nem ott vannak a jó és a kevésbé jó határai, mint amivel a legtöbben a hétköznapokban szembesülhetünk. De ne legyünk pesszimisták, hiszen épp most láthattuk, hogy a jelenlegi nehéz időkben is találkozhatunk olyan színvonalas előadásokkal, mint a Háború & béke, ami bizakodásra ad okot. Talán ha egyszer a világban a művészet számára ideális körülmények jönnek létre, nálunk is legalább olyan jó opera-előadások lesznek láthatóak, mint ez a mostani Prokofjev-bemutató.
Fejléckép: Brassói Jőrös Andrea mint Natasa Rosztova és Szegedi Csaba mint Andrej Bolkonszkij (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
