Amikor 1865. június 10-én bemutatták a Trisztán és Izoldát, a müncheni közönséget elragadta egyetlen akkord ereje. Az opera előjátéka a cselló együtemnyi dallamával, majd a Trisztán-akkordnak hívott hangzattal kezdődik, melyet a kor közönsége disszonánsnak érzékelt. A hangzat előfordul néhány helyen korábban is – egyes zenetudósok egyenesen Machaut-ig és Gesualdóig is visszavezették már, de halljuk Mozart "Disszonancia" vonósnégyesében (K.428) és Beethoven egyik szonátájában (op. 31.) is. Mégis, sehol sem olyan markáns és hatásos, mint itt.
Az opera első ütemei és a Trisztán-akkord (Fotó/Forrás: Fidelio)
Wagnert támadták és rajongták azért, mert gyakran figyelmen kívül hagyott harmóniai szabályokat, hogy a zenét még inkább a dráma szolgálatába állítsa. Szokatlan, de hatásos pillanatainak egyike ez a disszonancia, melyet a zeneszerző egészen Izolda haláláig, a harmadik felvonás harmadik jelenetéig nem old fel. Fantasztikus elgondolni, hogy Wagner egy egész opera időtartamán át képes fenntartani egy harmóniai feszültséget – ráadásul mindezt a romantika szerelem-halál dichotómiájába ágyazva, mely annyira hatásos volt a korban.
Az alábbi felvételen Jessye Norman énekli a híres részletet, a végén hallható a feloldás.
A lenti rövidfilmben pedig a humorista Stephen Fry beszél az akkordról. Nem máshol, mint Wagner házában: "A Trisztán-akkordot játszom Wagner zongoráján. Csípjél meg, hogy nem álmodom" - mondja. (A végén pedig egy meglepetés, szóval nézze meg a videót.)
hírlevél
