Épp végeztek a zenekari próbával, mikor találkozunk. Ő kezd faggatni a korábbi budapesti Lohengrin-előadásokról, és arról, miért is kavart akkora vihart Katharina Wagner 2004-es bemutatója. Mikor említem neki, hogy már láttam korábban Elsaként Münchenben, felcsillan a szeme: szép emlékeket őriz a Mundruczó Kornéllal közös munkáról, mint mondja, sokat beszélgettek vele a produkció kapcsán a társadalomról és Istenről. Az pedig meglepte, hogy a rendező és a jelenlegi produkciót színre állító Almási-Tóth András jól ismerik egymást, még a tanulmányaik idejéből.

Milyen élmény volt, amikor először énekelte Elsát?

Rögtön egyfajta bevezető volt a német rendezői színház világába, mivel  Tobias Kratzer vitte színre az előadást.

Ez az előadás egyébként Weimarban volt, ami így kapcsolódási pont köztem és a mostani karmester, Rajna Martin között. Ő ugyanis ott tanult, és jól ismeri ezt a hihetetlenül gazdag kulturális közeget. A város hatalmas zenei központ, a Lohengrin is ott került színre első alkalommal, Liszt Ferenc vezényletével. 1850 óta természetesen már felújították a színházat, mégis ugyanaz az épület és ugyanaz a kulturális miliő vett körül, amikor először Elsaként színpadra léptem

Hogyan változtak az idők során a karakterről alkotott elképzelései?

Minden produkció formál az ember szerepfelfogásán, ahogy az időközben szerzett élettapasztalat is. Zenei értelemben is máshogy látom Elsát, hogy már Évát, Sieglindét és Erzsébetet is elénekeltem. Kezdetben nagyon hagyományos elképzelésem volt a karakterről, szerencse, hogy már az első alkalommal meg kellett változtatnom, mielőtt túlságosan berögzült volna. A budapesti a tizedik Lohengrin-rendezés, amiben szerepelek, zömében modern produkciók voltak, de Wiesbadenben és Drezdában hagyományossal is találkoztam. Utóbbi még a nyolcvanas évekből maradt, szép, klasszikus színrevitel. Elsa a tradicionális felfogásban a harmadik felvonásig nem túl aktív közreműködője az eseményeknek. Sokszor hallom emberektől, hogy unalmas, gyenge figurának tartják, amiért beleegyezik Lohengrin feltételeibe, és nem kérdez róla semmit. Ennek a részletnek azonban többféle értelmezése lehetséges. A nő nagyon nehéz helyzetben van, amiből nincs más kiút számára: bíróság előtt áll, a testvére megölésével vádolják. (Tudom, vannak olyan rendezések, amelyek szerint tényleg gyilkos, hála Istennek, nekem még nem kellett ilyenben szerepelnem. Az én Elsám mindig ártatlan volt.) Nem mutatkozik számára más kiút, csak ha valaki megmenti. És ekkor jön egy férfi, aki azt mondja: „én segítek rajtad, csak ezt és ezt kell tenned”.

Elsa igazából nem naiv, hamar gondolkodni kezd a helyzetéről. Persze Telramund és Ortrud is felkeltik benne a kételyt, akik – ha mindenáron címkézni akarunk – negatív szereplők. Pedig az életben a jó és a rossz nem tud létezni egymás nélkül – ezért is szeretem Almási-Tóth András rendezését, amelyben Lohengrin is összetettebb figura.

Johanni van Oostrum (Fotó/Forrás: Klara Beck)

Milyennek látja az eddigi próbák alapján a budapesti produkciót?

Nagyon szép előadás lesz, hagyományos, de nem olyan értelemben, ahogy azt gondolnánk. Sokat mond a társadalmunkról, és arról, ahogyan a politikai helyzet az egész világon elvesztette az egyensúlyát. Nem akarok részleteket elárulni, de szerintem ez a megközelítés hű az eredeti műhöz. Különösen a vége volt rám nagy hatással, amikor történet szerint Gottfried, az öcsém visszatér. Lohengrin ráhagyja a kardot, a kürtöt és a gyűrűt, amelyek már-már szakrális tárgyaknak tekinthetők, általuk a férfi azt szeretné, ha valaki továbbvinné a szellemiségét. Gottfried azonban az új generációt képviseli, új ideákat követ, és nem akarja a maga teljességében átvenni a tradíciót, hanem eldönti, mi az, ami kell neki belőle, és mi az, ami nem. Úgy gondolom, ezek nagyon emberi vonások, és tágabb perspektívából mutatják meg az emberiséget.

Hogyan jelenik meg Elsa és Lohengrin kapcsolata a produkcióban?

Lohengrin nem olyan figura lesz, amilyennek várnánk, a nagy hős, aki megmenti Elsát. Ehelyett

ahogy a görög mitológiában Zeusz is felölti az emberek alakját. Az előadások általában Elsa vízióját hangsúlyozzák, eszerint a nő olyan erősen kapcsolódik a spirituális világhoz, hogy képes pontosan meglátni, ki lesz az az ember, aki majd segít rajta. Wagnernél találunk még példákat hasonló szituációkra, Senta is így várja a Hollandi érkezését. És ezen a ponton érdekes András értelmezése, mert szerinte Lohengrin szándékosan válik azzá a személlyé, akire Elsának szüksége van. Nem azért, hogy segítsen, hanem a saját érdekében. Maga Elsa nem is annyira számít, amire ő maga lassacskán ébred rá, habár eleinte vallásos hittel igyekszik kitartani amellett, amit a látomása mondott neki. Aztán pedig kiderül, hogy a férfi tökéletessége csak a fantáziavilágában létezett, és apránként minden darabokra hull. Nem az intrikus szereplők, Telramund és Ortrud miatt, hanem mert Lohengrin szándéka nem volt tiszta.

Említette a kapcsolódási pontot Rajna Martin karmesterrel. Vele milyen együtt dolgozni?

Nagyon fiatal, és rendkívül dinamikus művész, tele van energiával. Remekül érzi a zenekar működését és a zenei stílust, ami meglepő ilyen fiatal korban. Épp ma mondtam neki a próba szünetében, hogy szerintem a lelke egy kis része német, annyira övé ez a zene. Elárulta, hogy tényleg vannak németek az ősei között, nem tudom, az ilyesmi tényleg hat-e az emberre. Ő is tanult Németországban, én is ott dolgoztam ki a szerepet, német korrepetitorral, úgyhogy hasonló elképzelésünk van a muzsikáról.

és hogy hogyan kell előadni – mert a zenekar is nagyszerűen játszik. Persze más itt Magyarországon, hiszen önöktől nem áll távol a német muzsika, mint például a hazámban, Dél-Afrikában. Egyszer A bolygó hollandiban énekeltem, és kiderült, hogy a zenekar még sosem játszott Wagner-művet.

Először jár Magyarországon?

Igen, most vagyok itt először. Sajnos az első héten beteg voltam, ezért nem tudtam annyira körülnézni, de azóta egy kicsit körbesétáltam, és gyönyörűek az épületek! A Vásárcsarnoknál kóstoltam jó gulyást és más magyar és kelet-európai ételeket. Az Operaház is lenyűgözött, az egyik legszebb, amit valaha láttam.

Fejléckép: Johanni van Oostrum (fotó: Klara Beck)