Az első három helyezettre már fény derült, a nagydíjat, illetve számos különdíjat, köztük a Fidelio díját csak a vasárnap esti gálán adják át.
Tizenhárom versenyző, tizenhárom különböző egyéniség. Az énekverseny döntője nem elsősorban az énektechnikai kiválóság összeméréséről szólt, hanem arról, hogy ki hogyan érzi magát a színpadon, mit tud átadni a közönségnek egy-egy ária és operarészlet lényegéből, a zene lelkéből; ki mennyire tudja elvarázsolni a közönséget - akár még az ária felcsendülése előtt.
A kétrészes döntőben kétszer hárult Megyimórecz Ildikó Lillára az a feladat, hogy megtörje a jeget: ő lépett ugyanis színpadra elsőként; előbb Margherita áriáját énekelte Boito Mefistofele című operájából (L’altra notte in fondo), majd a Ritorna vincitor!-t az Aidából. Úgy éreztem, hogy a magyar versenyzőt feszélyezte a helyzet, nem tudott feloldódni a zenében, igaz, mindvégig erős vocét csillogtatott, bizonyítva, hogy helye van itthon a nemzedéke legjobb szopránjai között.
Hogy milyen lehetne az Aida híres áriája, azt később Anna Shapovalova mutatta meg (egy szégyellősre, de alapvetően megkapóan sikerült Pikk dáma-ária után). Az orosz énekesnő valódi érzelmeket mutatott be a Verdi-műben, és sikerült megtalálnia azt a flow-élményt, ami Megyimórecz Ilidikó előadásából hiányzott.
Akadtak versenyzők, akik „nem bízták a véletlenre”. Iuliia Muzychenko már az elődöntőkben is kiemelkedőt nyújtott, most Donizetti terjedelmes áriájával mutatkozott be a döntő közönsége előtt, az Ardon gli incensi kezdetű részletet énekelte a Lammermoori Luciából – a Spargi d’amaro piantóval együtt. Bátor választás, tekintve, hogy ebben a tizenhat perces részletben a Nyetrebko-tanítvány Muzychenko kiváló koloratúrát csillogtatott, még ha esetenként fátyolosak voltak a legmagasabb hangjai. Végül harmadik helyet nyert a zsűri döntése szerint, bár több mint valószínű, hogy a zsűri tagjai jól megjegyezték a nevét, és gondolni fognak rá, ha terhelhető énekesnőre van szükségük.
S akkor haladjunk tovább a szopránénekesnők értékelésével!
Ádám Zsuzsannának sikerült a bravúr: első áriájával, A végzet hatalmában szereplő Pace, pace mio Dio!-val is zajos sikert aratott, és a második koncertrészben még erre is rápakolt egy lapáttal. A La mamma morta (Giordano: Andrea Chénier) érzelmi gazdagsággal, magával ragadó vocéval és átgondolt ívvel, lendülettel szólalt meg. Ádám Zsuzsanna az este végén a verseny második díjával ment haza, én úgy éreztem, saját magát is túlszárnyalta ezzel az előadással.
Chen Yibao az egyik bemutatkozó kisvideóban azt hangsúlyozta, hogy a kínai kultúra egészen más, mint az európai. Bár egészen biztosan nem arra gondolt, amire én rámutatni szeretnék, mégis… Az énekesnőt szinte meglepte a taps Cso-cso-szán áriája (Un bel vedremo), és a színpadról is szinte sietve távozott. Úgy látszik, a távol-keleti népeket még nem fertőzte meg a dicsfényben való fürdés betegsége, pedig ennek a kórnak a tüneteit elvétve még ezeknél a fiataloknál is tapasztaltuk.
Inna Fedorii számomra leginkább azt bizonyította, hogy Mimi a leginkább szeretetre méltó karakter az operairodalomban. Az ukrán énekesnő ugyanis zavarba ejtő bájjal tolmácsolta a Mi chiamano Mimi kezdetű áriát a Bohéméletből, s ha maga a Puccini-zene nem lett volna elég, kedves, félszeg, kedves pillantásokkal kísérte az énekét. Figyelemre méltó (ahogy a Don Pasquale egyik áriájában is az volt), de súlyosabb szerepben kellett volna megmutatni magát ahhoz, hogy a zsűri is nagyra értékelje őt. Igaz, a verseny legfiatalabb tagjaként erre még lesz alkalma a következő években.
Nemcsak a mezzoszopránok közül, hanem az egész mezőnyből kiemelkedett az este egyik legkiforrottabb hangja, az ukrán Kseniia Nikolaieva. A huszonhét éves énekesnő Saint-Saëns és Cilea egy-egy áriáját énekelte, s legfőbb erénye testes, füstös hangszíne volt.
Rossini- és Donizetti-áriát választott az ukrán Valentyna Pluzhikova mezzoszoprán. Az Olasz nő Algírban című operából a Cruda sorte meglehetősen unalmasan hangzott el, és úgy tűnt, hogy az énekesnő – talán fiatal kora folytán is – nem képes megtölteni tartalommal az áriát, és zenei egységbe foglalni azt. Hál' istennek az O mio Fernando A kegyencnőből már sokkal jobban sikerült a második körben.
A brazil Beatriz Baptista a kínai kolléganőjével ellentétben otthonosabban mozgott a rivaldafényben, sőt. Teatrális és csigalassú megjelenését viszont ragyogó művészi teljesítmény kísérte. Massenet- és Rossini-operarészleteket énekelt, és figyelemre méltó pontossággal prezentálta a melizmákat.
Mondják, hogy férfi énekesként sokkal könnyebb kitűnni az operaénekesi szakmában, mivel egy tenor nagyjából tíz másikkal verseng egy ilyen megmérettetésen, míg egy szoprán 50-60-nal.
Közvetlenségével a mexikói-amerikai Galeano Salas tenor hamar belopta magát a közönség szívébe, úgyhogy a közönségdíjat is elvitte az este végén. Ez nem olcsó siker, Salas teljesítménye valódi. Úgy énekelte Rodolfo áriáját a Bohéméletből, hogy a gazdag, erőteljes vocéval rendelkező énekes akár egy-egy hangban képes volt széles érzelmi spektrumot megmutatni a tragikumtól a komikumig. Torokszorító és valódi érzelmeket mozgató előadás volt, örülnék, ha jönne még Budapestre.
Csak a második körre szedte össze magát az örmény Gagik Vardanyan, aki először a Don Carlosból az O Carlo ascoltával próbálkozott, de nem sikerült túlénekelni a nyitóütemben megszólaló trombitákat. Szerencsétlen darabválasztás; na persze Hvorosztovszkij túlénekelte azokat, de hát ő az volt, aki. A Bella siccome un angelo már jobban sikerült (Donizetti: Don Pasquale), és ekkor már szerencsére kevésbé éltette magát a bariton.
Az örményt egy kazah követte. Nem lehetett nem összehasonlítani a kettőt, mivel a kisebb termetű Rassul Zharmagambetov jóval erőteljesebb hanggal rendelkezett, betöltötte a termet Az álarcosbál és A pikk dáma két áriájával. Kissé merev hang, de ragyogó alapanyag, s tekintve, hogy ez a hangfaj a harmincas életkor után érik be igazán, nincs mitől tartania a tulajdonosának.
Az este egyik legerőteljesebb jelenlétét Badral Chuluunbaatar színpadra lépésével érezhettük meg. Arról már írtunk a Fidelio hasábjain, hogy miért lehet az, hogy Mongólia annyi csodálatos operaénekest ad a világnak. Nos, az európai szem számára nehezen betűzhető nevű Chuluunbaatar olyan amplitúdóval énekelt a színpadon, amelyet a nála ismertebb és elismertebb baritonok is megirigyelhetnek. A Cortigiani, vil razza dannata (Verdi: Rigoletto), illetve Tonio belépője hangzott el a Bajazzókból az előadásában. Nem gondoltam volna, hogy ő érdemli ki a zsűritől az első díjat, de abszolút megérdemelte.
A III. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny nagydíját a ma esti gálakoncerten adják át. Addig is néhány hasznos információ: a tegnapi döntőt a Bartók Rádió oldalán lehet visszahallgatni (szeptember 15. 18 órától), a ma esti gálát az M5 19:35-től közvetíti. Maradjanak velünk, mi is hírt adunk az abszolút győztesről.