Mese volt. Habbal és fülbemászó melódiákkal. Rózsaszínű vágyálom a társadalmi megosztottságot áthidaló szerelemről, melynek csak annyi köze volt a Habsburg-birodalom végső összeomlásához, hogy azzal egy időben játszták a színpadokon, és hogy rámutatott a valódi okokra.

A múlt század pokoljárásai után azonban, most, a 21. század elején, mintha ott folytatódna a történet, ahol az első világháborúnál abbamaradt. Legalábbis ez a gondolat nem hagyott nyugodni, amikor múlt szombaton Kisvárdán megnéztem a Határon Túli Magyar Színházak 18. Fesztiváljának záróelőadását, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Csárdáskirálynő-produkcióját. A zavarba ejtően magas színvonalú előadás egy prózai színész-társulat műve, mely Bocsárdi László igazgatása alatt az elmúlt pár évben az erdélyi színjátszás egyik meghatározó műhelyévé nőtte ki magát. Ez az alapvetően színházi sikertörténet azonban az Új Zenei Újság hallgatóinak figyelmére is igényt tart, hiszen itt arról van szó, hogy egy feltörekvőfélben levő színtársulat, mely kísérőzenével ellátott prózai darabokkal, illetve táncszínházzal már többször is bizonyított, az operettet választja a zenés színház irányába tett merész első lépései egyikének.

Keresztes Attila rendezése posztmodern abban az értelemben, hogy elidegenítő iróniával kezeli a darabot. Csakhogy – s erről maradéktalanul meggyőz – ez az egyetlen útja annak, hogy a történet ma is intenzíven átélhető legyen. Az elidegenítés egy apokrif szereplő dolga: az Uniter-díjas Péter Hilda (ez egyébként a legelőkelőbb kitüntetés, amit romániai színész kaphat), mint Ceremóniamester, afféle piros frakkba bújtatott androgünként vezeti többnyire némán, ill. pantomimmel az előadást. A rendezés másik vonása a közérthetően megjelenített intellektuális tartalom, hogy a konfliktusokat igyekszik minél több irányból megvilágítani. Ebben az előadásban a két csárdáskirálynő, Vereczki Szilvia és Lippert-Weilersheim hercegné (azaz Kicsid Gizella és D. Albu Annamária) érzékelhető módon ugyanannak a tragikus figurának a két életciklusát mutatja be: a fiatal nő boldogságának akadálya a polgári származás, az idősödő asszony – nyilván épp ezért – már csak arra vágyik, hogy csillagkeresztes dáma, császári udvarhölgy legyen. Mindenáron.

Végül a rendezés, mely olyannyira a világháborúba helyezi a cselekményt, hogy nem engedi happy enddel végződni a darabot, rendkívüli súlyt helyez a történelmi szituáció finoman kidolgozott, részletgazdag ábrázolására. A hitelesség igénye pedig – a kritikus nagy örömére – az előadás korántsem mellékes zenéjére is kiterjedt.

Az opera, de különösen az operett mindig is a legképlékenyebb zenei műfajnak számított, azaz itt hajtották végre szinte előadásról előadásra a legtöbb módosítást a zenei textuson. A sepsiszentgyörgyiek Csárdáskirálynőjének egyik ütőereje, hogy a rendezés formátumával egyenrangú és újszerűnek ható zenét sikerült biztosítaniuk a produkcióhoz. Mindez a rendezőn kívül Bodó A. Ottó dramaturg és a zenei vezető és karmester kettős szerepét ellátó Incze G. Katalin munkáját dicséri.

Persze a javarészt helyi erőkből ill. kolozsvári közreműködőkkel létrehozott alkalmi zenekar eljátszta, a színészek pedig elénekelték – méghozzá többnyire illúziókeltően – a betéve tudott sikerszámokat. De ezen kívül volt az előadásnak számos, kifejezetten zene-dramaturgiai szempontból figyelemreméltó mozzanata. A németül megszólaló K. und K. himnusz, a Gott erhalte például nem tartozik feltétlenül egy átlagos Csárdáskirálynő-előadáshoz. Mégis mennyire hitelesen idézi fel a rég letűnt dicsőséget! Vagy ha nótát énekelnek is színpadra helyezett cigánybanda kíséretével, az 1910-es évek közepére már felfedezett magyar népdalt aligha. S akkor még nem említettem, hogy Bóni gróf és Kerekes Ferkó, azaz Diószegi Attila és Szabó Tibor az orfeumi hajnalban, illuminált állapotban magyar nótákat énekel, de afféle monarchikumként olasz és német szöveggel. További csak ezen az előadáson hallható betétek voltak azok a melodráma-szakaszok, melyek zenéjét a közismert slágerek alkották, csak éppen sokatmondóan áthangszerelve.

Ez történt a felkavaró zárójelenetben is, amely nem ragadt le egyszerűen a világháború kitörésénél, hanem egy lépéssel továbbment annál. Az utolsó képben vérbő operetthez illően az összes szereplő a színpadon volt. Csakhogy már nem önmaguk voltak, hanem mechanikusan mozgó marionett-bábuk, akik az Álom, álom, édes álom dallamának verklit idéző műzongora-változatára hús-vér emberekből történelmi emlékképpé lényegültek át. A Ceremóniamester pedig szótlanul lekapcsolta a világítást, és eltűnt a hármas szeparéban. A múlttal való szembenézés és az attól való továbblépés szívfájdítóan katartikus, vitathatatlanul nagy pillanata volt ez.

(2006. július 8. Kisvárda, Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház; Kálmán-Stein-Jenbach-Gábor-Békeffi-Kellér: A Csárdáskirálynő; km.: Vereczki Szilvia: Kicsid Gizella; Edwin: Váta Loránd; Bóni gróf: Diószegi Attila; Stázi: Pál Ferenczi Gyöngyi; Cecília: D. Albu Annamária; Kerekes Ferkó: Szabó Tibor; Miska: Kőmíves Mihály; Leopold Mária, Lippert-Weilersheim hercege: Botka László; Kérő, Ferdinánd főherceg: Kolcsár József, Rohnsdorf tábornok: Veress László; Gavallér, Viktor báró: Márton Lóránt; Endrei, Lazarevics: Mátray László; Tonelli, Tasziló gróf: Nagy Alfréd; Ceremóniamester: Péter Hilda; továbbá: Györbíró Enikő, Jancsó Zita, Nagy Szende, Sánta Kincső, Szőcs Melinda; a zenekar tagjai: Benedek Károly (koncertmester), Balus Sabin (segédkoncertmster), Karácsony Gabriella, Miklós Jácinta, Lázár Zsuzsanna, Fazakas Levente, Csibi Mónika, Hanke Katalin, Abos Győző, Fazakas Albert, Benkő Enikő, Csípő Krisztina, Szögyör Árpád, Kerezsi Csongor, Boldizsár Szabolcs, Nichifor Raluca, Gábor Szabolcs, Simó Enikő, Aftin Sorin, Veres István, Demeter Attila, Obreja Botond, Botea Sebastian, Kelemen Szilárd, Puskás Andrea, Kertész János; rend.: Keresztes Attila m.v.; dramaturg: Bodó A. Ottó m.v.; Zenei vezető: Incze G. Katalin m.v.; korrepetitor: Filip Ignác m.v.; díszlet: Bartha József m.v.; jelmez: Bianca Imelda Jeremias m.v.; koreogr.: Könczei Árpád m.v.; koreogr.-asszisztens: Ivácson László m.v.; vez.: Incze G. Katalin)