Pontosabban nem őt, nem Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánját, hanem valaki mást. Merthogy Béres Attila rendezésében az eredeti figurának legfeljebb a kontúrjai maradnak meg. S még kevesebbet őriz az előadás abból a mindent átható, átjáró iróniából, mely az alapmű meghatározó sajátja. Pedig az Ibusár igen hajlékony darab, jó néhány verzióban játszották már. Nemcsak technikai, de koncepcionális szempontból is meghatározza az előadást, hogy szerepkettőzésekre épül-e (vagyis Jolán történetének szereplői jelennek-e meg Amália történetében); mindkét megoldás, mindkét értelmezés hozhat létre érvényes előadást. S láttunk sikeres példákat a mű monodrámává alakítására is. Ami nem jelenti azt, hogy kimerítettük volna az Ibusárral kapcsolatos tartalmi-formai újítások, ötletek valamennyi lehetőségét (és természetesen egyetlen jó előadásnak sem alapkritériuma, hogy szorosan tapadjon a megjelenített darabhoz), így maximálisan nyitott lennék arra az értelmezésre is, melyet Béres Attila létrehozott, ha igazolni tudná önnön létjogosultságát.

A Budapesti Operettszínház előadásban ugyanis Jolán és Amália története annak ellenére sincs köszönőviszonyban egymással, hogy a rendező a szerepkettőzéses változat mellett döntött. Nem a reménytelen életébe belefáradt, a hétköznapok elől a konzumkultúrába menekülő, jobb pillanataiban talán tisztán látó, ám vágyaiban, ábrándjaiban (s így persze "alkotásában" is) a kisszerű környezetéhez szorosan tapadó nő talán kissé szomorkás, de eredendően ironikus, a mai tömegkultúra csődjét érzékletesen mutató történetét látjuk, hanem egy sokkal jobb sorsra érdemes, egyértelműen környezete áldozatának tekintett lány nemcsak iróniától, de jobbára humortól is mentes, szívfacsaró(nak) szánt drámáját. Attól tartok, ennek túl sok értelme még akkor sem volna, ha ezt a drámát amúgy meggyőzően prezentálná az előadás. Egész egyszerűen azért, mert erről a Sárbogárdi Jolánról legfeljebb annyi hihető el, hogy otthon, amikor nem sírdogál csendesen magánya és az őt körülvevő szörnyű alakok miatt, őrültebb pillanataiban talán néhány szolidan dilettáns költemény megírására ragadtatja magát. De egyetlen pillanatra sem hihető, hogy azt a förmedvényt, mely Amália és Bajkhállóy Richárd huszárkapitány szerelmét meséli el egy szappanoperára hajazó nemzeti daljáték formájában, ő írta volna.

Így szétfoszlik a két történetet összetartó kapocs, a szerepkettőzések formálissá válnak. Amália szerelmének megjelenítése mély stílusparódia helyett nem ízléstelen, de jobbára kézenfekvő eszközökkel élő, eredetiséget, invenciót nélkülöző, tét nélküli viccelődéssé fajul. S nem válik hatásossá, megrendítővé Jolán drámája sem. Aminek nemcsak az az oka, hogy Parti Nagy ezt nem írta (nem így írta) meg, hanem az is, hogy Béres olyan pátosszal és fájdalommal próbálja ábrázolni ezt a drámát, ami még egy valóban tragikummal telített anyag arányait is felbillentené. A korábban több szerepben komikai és tragikai vénát egyaránt felvillantani képes Siménfalvy Ágota (aki alkatilag amúgy is finomabb, intellektuálisabb jelenség Jolánnál) olyan arcára kiült világfájdalommal, szenvedő mártírtekintettel játssza az első pillanattól az utolsóig a szerepet, hogy az ember legszívesebben arra kérné őt és a rendezőt is: ne sajnálják már őhelyette annyira Jolánt. A többiek szerepe is hasonlóképpen egyszerűsödik: Földes Tamás a bunkó macsót játssza, hol realisztikusabban, hol karikírozva, Lehoczky Zsuzsa a sápítozó mama típuskarakterét hozza, Mészáros Árpád Zsolt pedig jobbára elfogadja, hogy számára inkább a betéttörténet nyújt színészi feladatot. Utóbbiban egyébként senki nem törekszik arra, hogy az alaptörténetben megjelenített szerep fonákját hozza; nagyjából hasonló színészi eszközöket alkalmazva, a jeleneteket a szelíd, jóleső ökörködés tartományában tartva, szakszerűen komédiáznak a színészek. Olyan sajátos ötleteik, eszközeik, melyekkel a hiányzó rendezői invenció okozta réseket kitölthetnék, azonban nemigen vannak. Így a néző akár felhőtlenül derülhetne is – holott éppen ezeknek a színeknek (melyek végső soron azt mutatják meg, hogy milyen reménytelenül kisszerűek még azok az álmok is, melyekkel a Sárbogárdi Jolánok elszakadni próbálnak a valóságtól) kellene a legösszetettebb hatást gyakorolniuk a befogadóra; miközben nagyokat kacagunk, inkább itt, mint az alaptörténetben kellene szívünknek is facsarodnia.

Béres Attila rendezését persze ezúttal is jellemzi a játékmesteri profizmus. Flottul bonyolódik a játék, a Raktárszínház picinyke terébe tagolt, jól mozgatható, mindkét történetét közegét érzékletesen megteremtő díszletet tervezett Túri Erzsébet, melyet a rendezés jól is használ, nincs fennakadás a gyakori átöltözéseknél, általában a tempóval sincs baj, Darvas Ferenc vendégdallamokból, dallamimitációkból, stílparódiákból építkező zenéjét megbízhatóan jó átlagszínvonalon éneklik a szereplők. Vagyis a részletekkel nincs különösebb gond, csak a játék egésze zökkent érthetetlenül vakvágányra.

(2009. január 15. 19:00 Budapesti Operettszínház – Raktárszínház (Budapest) – Parti Nagy Lajos: Ibusár)