Hiányérzet

Igaz, egy várat vagy egy török tábort valóban nehéz a színpadra varázsolni. Hiába az igényes, szép jelmezek, ha a díszlet ötlettelen. A hat darab – hol bástyatorzóként, hol földhalomként funkcionáló – szürke legotégla-szerűségnél, a jobbról és balról betolt, háromdimenziósnak nehezen mondható kapuknál és templombejáratoknál, a leeresztett oszlopoknál, a hirtelen palotabeli lányszobává alakuló Cecey-háznál és a paravánszerűen álló várfalnál mégis lehetne a történetet invenciózusabb, kreatívabb környezetbe helyezni.

Eleve buktatókkal teli egy mindenki által ismert regényt színpadra, ráadásul musicalszínpadra adaptálni. (Vannak azonban példák, hogy a vállalkozás sikerülhet, ehhez elég a szintén Várkonyi Mátyás nevéhez fűződő Anna Kareninát említeni.) Főleg akkor, ha a cselekményt, a helyszíneket a legtöbb néző ismeri, nem is beszélve arról, hogy sokaknak a regény elkerülhetetlenül azonos Várkonyi Zoltán filmjével és annak szereplőivel.

Nem elsősorban a regény oldalról oldalra történő zenés dramatizálását akarjuk látni, bár az indokolatlan változtatások épp a közismertség miatt feltűnően zavaróak lehetnek. A teljesség igénye nélkül néhány példa: Jumurdzsák amulettje nem gyűrű, hanem nyaklánc; Éva az amulettel, térkép nélkül, ám anyjával és kisfiával megy Egerbe, ahol elkapja a török. És hogy tényleg happy end legyen: a Bornemissza család egyesül, Jumurdzsák pedig visszakapja Dobótól amulettjét. Óhatatlan tehát a prekoncepció: úgy ülünk be, hogy várjuk egyrészt a Gárdonyi-művet, másrészt pedig az egyéni megközelítést, a friss hangot, és a musical műfajára jellemző grandiózusságot.

A zene magyaros és törökös motívumokat kever, de nem fülbemászó, folyton a máshonnan – Popfesztiváltól A dzsungel könyvéig, KFT-számtól ballagási dalig – ismerős dallamfoszlányok ugranak be. Az olyan szövegek pedig, mint „A Telihold fénye elsárgult sorvadás” vagy „Holnapra ki lesz velünk, ha a szemünk felakad” megmosolyogtatóak.

Jó ötlet, hogy igyekeznek bejátszani a színház teljes terét. A török roham a nézőtérről indul, de ha az egri várat támadó janicsárokat kendőt lobogtató, a várárokban cheerleaderként ugráló háremhölgyek kísérik, komolytalanná válik a jelenet; ha hiányzik a játékból és a koreográfiából a sodró lendület és minden nagy érzelem, akkor a tűzkerék néhány pukkanása és lángcsóvája nem több egyszerű látványelemnél.

A „nagy öregek” – Vikidál Gyula, Makrai Pál, Varga Miklós, Meződi József – nem közvetítenek semmit az általuk eljátszott alakok sorsából, erőtlenek, fáradtak, és be kell vallani: hangjuk is megkopott. A marosvásárhelyi társulat néhány éve a Honvéd Együtteshez szerződött tagjai a Bozgorok, a Csak úgy és A ragaszkodók stúdió-előadásai után végre nagyszínpadon is megmutathatnák tehetségüket – rajtuk nem múlik. Az, hogy nem sikerül feszültséget teremteni, a hiányzó alapanyagnak és a rendezői segítség hiányának az oka. Kátai István küzd Hegedüs figurájával, Bocskor Salló Lóránt Török Bálint alakjával, de nincs dráma, amit eljátszhatnának. Kedvvel alakítja Győry András Botond Sárközit, Domokos László komolyan veszi Gábor papot, Izabella vívódását és nemes gyászát egyetlen dalában érzékeltetni tudja Kovács Ágnesanna, de hiányoznak a megírt szerepek. Gecse Noémi nélkül menthetetlen lenne az este. Szinte a semmiből is ívet épít, képes a közhelyekkel teli, szirupos daloknak komolyságot és súlyt adni.

Azt hiszem, mindenképpen jobban jártunk volna, ha Béres Attila nem szöveget ír, hanem megrendezi az előadást, mert úgy tűnik, hogy az külső segítség – az egri vár genius locija? – nélkül unalomba fullad.

(Béres Attila – Várkonyi Mátyás: Egri csillagok; A Nemzeti Táncszínház és a Honvéd Együttes közös produkciója a Művészetek Palotájában; km.: Bornemissza Gergely: Halmi Zoltán; Cecey Éva: Gecse Noémi; Dobó István: Vikidál Gyula; Jumurdzsák: Varga Miklós; Török Bálint: Bocskor Salló Lóránt; Sárközi cigány: Győry András Botond; Hegedűs István: Kátai István; Gábor pap: Domokos László; Izabella királynő: Kovács Ágnesanna; Szolimán szultán: Meződi József; Cecey Péter: Makrai Pál; Ceceyné. Gerdesits Irén; Bornemissza Gergő: Azzouz Levente; Cecey Vica: Szélpál Ágnes; koreográfus: Novák Ferenc, Zsuráfszki Zoltán; jelmez: Horváth Kata; díszlet: Paseczki Zsolt; a rendező munkatársa: Novák Péter; rendező: Novák Ferenc)