A Magyar Állami Operaház vállalása ezúttal nem volt kevesebb, mint hogy a világon elsőként háromdimenziós effektek segítségével hoz létre előadást. Cinikus nézők százaiban fogalmazódhat meg a kérdés: mire fel? Hogyan sikerülhet az operaháznak néhány hónap alatt az, ami a 3D úttörőjének, James Cameronnak és a Hollywood-rengető Avatarjának tíz év előkészület és dollármilliók elúszása után is csak félig-meddig jött össze? Egyáltalán: látott-e már bárki kétdimenziós előadást? Kérdések garmadával zakózsebünkben lépünk be az épület bejáratán.
A szóróanyagok tanúsága szerint az ötletgazda nem más, mint a nemzetközi operaszcéna méltán világhírű Juditja, Komlósi Ildikó, illetve az olasz építész Paolo Maggoria. Kettőjük szakmai tapasztalata, illetve a Mátrix és más világhírű filmprodukciók létrehozásában is közreműködő Andrew Quinn vizuális szakember még a kétkedők számára is okkal adhatott reményt, hogy az este nem fullad üres látványhakniba. Egy átgondolt rendezés és egy lecsupaszított térben is értékelhető koreográfia az, ami ilyenkor elvárható. A többi csak ráadás, bármelyik dimenzióban is történjék. Az már más kérdés, milyen megfontolásból került egymás mellé egy este keretein belül a Bolero és a Kékszakállú herceg vára. Bár a sajtóban előzetes indoklásképp elhangzott, hogy a Bolero és A kékszakállú herceg vára érzelmi ívei összekapcsolódnak, hiszen az est első részében megmutatott szenvedély világát elhagyva lép be Judit a herceg várába, a válasz mégis inkább annyi lehet: csak úgy.
Húszperces késés után végre elsötétül a nézőtér, megkezdődik a Bolero, a kritikus pedig néhány taktus elteltével olyan zavarban van, mint azelőtt még sosem. Érzékei egyidejűleg kerülnek sokkos állapotba. A Győriványi Ráth György dirigálta zenekar egyszerűen minősíthetetlen teljesítményt nyújt. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha a fúvós szekció helyét az opera portaszolgálata vette volna át. A közönség felszisszen. Ami a táncot illeti, az eggyel jobb, mert ott legalább nem történik semmi. Se rossz, se jó. Semmi említésre méltó. Üres, jellegtelen, karakter nélküli ugrabugra.
Nyilván Lola Greco koreográfus tisztában volt azzal, hogy ezúttal nem az ő teste a főszereplő. Ezt a posztot ezúttal néhány, a proszcéniumtól két méterre felhúzott vásznon kitüremkedni látszó fényfolt birtokolja. Majd egy váratlanul az arcunkba kúszó rózsa. Aztán egy közelítő telihold. (Akár a Windows képernyőkímélői.) Amikor már végképp felfejthetetlenné válik a színpadon előterében zajló események és a háttérben pergő képsorok közti kapcsolat, megpróbáljuk 3D szemüveg nélkül, hátha úgy csurran-cseppen valami. Elkeseredett próbálkozás. Ha már tánc: néhány hónappal korábban Berlinben bemutatták Wim Wenders Pina Bauschról szóló filmjét. Moziban, 3D-ben.
Egy rövid komolytalan felvezetés és egy indokolatlan szünet után azonban még mindig van remény egy erős Kékszakállúra. Komlósi Ildikó neve garancia a minőségi énekhangra, és pillanatok alatt be is váltja hozzá fűzött reményeinket. Kovács István Kékszakállújában sem találhatunk semmi kivetnivalót, bár hangja mintha időről időre fennakadva a zenekari árokban. Ami azonban pillanatok alatt szembetűnővé válik, az az, hogy a minimálisra szűkített térben képtelenek értékelhető színészi munkát végezni. A mélység nélküli, kizárólag horizontálisan funkcionáló játéktérben egy idő után zavaróvá válik a jobbra-balra rohangászás. A rendező - a nyár eleji beharangozótól eltérően nem Renzo Cerbo, hanem Caterina Vianello - érdeme jelen esetben annyi, hogy igyekezett valami összehangolt játékot kialakítani a színészek és a háttérben hömpölygő projekciók között.
Ez azonban csak a megelőző Bolero fényében tűnik teljesítménynek. Ami a 3D technikát illeti, a kilencvenes évek végén futó magyar sci-fi sorozat, az Űrgammák kockái köszönnek vissza. Annyi különbséggel, hogy az akkori, elavultnak számító, de gördülékenyen futó technikai megvalósítás itt néha akadozik. Ráadásul a hat ajtó végigjárása után mintha a hetedikre elfogyott volna a tervezők minden ötlete, ugyanis hirtelen visszalépünk a klasszikus színházi megoldásokhoz, színésznők lépnek a színpadra, egymást fátyollal borítják le, majd távoznak.
A tapsrend tanúsága szerint egy dolog azonban bizton megállapítható: a helyi törzsközönség az utóbbi időszakban figyelmen kívül hagyta a mozikban lezajló paradigmaváltást. Amennyiben az ő elkápráztatásuk volt a cél, úgy a Magyar Állami Operaház sikeres előadást tudhat maga mögött.
2011. szeptember 7. 19:00 - Magyar Állami Operaház
Bolero
Zene: Maurice Ravel
Koreográfus: Lola Greco
Díszlet: Claudia Magoga
Jelmez: Carmen Estrella
Speciális effektek: Nima Gazestani
Előadó: Lola Greco, Francisco Velasco, Penelope Sanchez, Miriam Manso, Miriam Perez
A kékszakállú herceg vára
Zene: Bartók Béla
Szöveg: Balázs Béla
Rendező: Alessandro Choido
Díszlet: Marco Gian Campanino, Marcella Gallotta
Látvány: Alessandro Chiodo
Speciális effektek: Andrew Quinn
Kékszakállú: Kovács István
Judit: Komlósi Ildikó
Producer: Francesco Stocchino Weiss
hírlevél
