Søren Kierkegaard írta a Don Giovanniról, hogy ennek a műnek a lényege maga a zene. Én meglepődtem, hogy Alföldi Róbert is előzékenyen a bécsi klasszikus mestert tolta előre új rendezésében, amely az Armel Operafesztiválon, a Müpa Fesztiválszínházában mutatkozott be július 6-án.
Mozartot rendezni hálás feladat
– általában hálás feladat lehet operát rendezni, gondolom én, a zenebolond, hiszen a ritmus az opera esetében már adott. Csakhogy a legtöbb operarendező az utóbbi években mintha elfeledkezett volna arról, hogy ennek a műfajnak van lüktetése, és egy-egy operaelőadás csak ezzel a lüktetéssel működik. Főleg Mozart esetében, aki oly gyakran – s még olyan „komoly” művek esetében is, mint a Don Giovanni – a helyzetkomikumot, a színészi gesztusokat, az apró poénokat gondosan belekomponálta a zenébe.
Don Giovanni (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Armel)
Szerencsére most a lüktetéssel nincsen baj, már a nyitójelenetnek van sodrása. (Aggódom is, hogy bírják-e szusszal az énekesek a lépcsőkön le-fel rohangálást, szerencsére bírják.) Alföldi meglepően bátran támaszkodik a klasszikus operai elemekre, a túlzó gesztusokra, a jellemábrázolást egy huszárvágással megoldó attribútumokra.
Don Giovanni (Alex Rodriguez), főleg ha harminckét foggal vigyorog, leginkább egy ócska parfüm reklámarcára hasonlít,
vagy köpcös dzsigolóra, aki a Keleti pályaudvarnál akar eladni neked valamit. Donna Elvira (Vanessa Regalado) viselősen, szuszogva trappol ki az első áriájához, aztán kiderül, hogy a hasát csak egy behelyezett párna gömbölyíti – dehogy terhes ő! Leporello (Ricardo Panela) szerencsétlen, filigrán fickó, csak egy toll kéne a kalapjába, és máris Papageno válna belőle. Donna Anna (Katherina Dain) vehemens, erős nő, Don Ottavio (Mark Van Arsdale) bosszúáriáján viszont vihogni kell (és egész biztos vagyok benne, hogy Mozart vihogott is rajta rendesen). Masetto (Hyalmar Mitrotti) nagydarab mamlasz, menyasszonyát, Zerlinát (Vanessa Freire) viszont nem kell félteni, igazi parasztmenyecske, aki nem ijed meg a szoknyapecér simogatásától.
Don Giovanni (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Armel)
S mivel ebben a történetben mindenki nevetséges egy kicsit – s gyakran nem is kicsit –, nem kapjuk meg a történet igazi drámáját, azt a töltetet, ami miatt Kierkegaard „az érzéki zsenialitás eszméjét” látta Don Giovanniban, sem azt, amit Fischer Iván ebben az archetípusos alakban „szexuális ragadozónak” nevezett. Sőt, bizonyos szempontból Alföldi (magához képest főleg) igen keveset áldoz a szexusnak. A rendező, aki annak idején Az ember tragédiájában fellációval borzolta a kedélyeket, s aki a Chicago fülledt erotikájára is dobott még egy lapáttal, Don Giovanni és Zerlina együttlétét az első felvonásban jelzésszerűen ábrázolja – az aktus egyértelműen megtörténik, de komikus az egész.
Amennyire élveztem ezt az előadást, be kell vallanom, a második részben a rendezés adós maradt egy mélyebb dimenzióval.
Ugyanakkor felteszem magamban a kérdést: lehet, hogy túlságosan misztifikáljuk Mozartot? Alföldi igyekszik nem így tenni. A dologhoz tartozik, hogy ez a Don Giovanni nem Budapestre, hanem Ecuadorba készült, egy olyan országba, ahol nincsen operajátszás. Ez a polírozott, rendkívül karakteres előadás talán mutatóba készült Dél-Amerikába: tessék, ilyen egy hibátlanul megoldott Mozart-opera.
Masetto, Zerlina, Donna Elvira, Leporello, Donna Anna és Don Ottavio (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Armel)
Illetve nem teljesen hibátlan, két kifogásom rögtön akad. A második rész szextettjét, amikor Leporello lebukik gazdája ruháiban, nem bírják el a zsánerelemek. Itt még ötlet kellett volna. Az opera csúcspontja, a Commendatore megjelenése viszont a kényszerűség miatt kettős szerepben játszó Hyalmar Mitrotti nem épp tekintélyes vocéja miatt csorbul. Ez a hang engem nem rántott volna le a pokolba.
Ezt leszámítva mind a színészi játékot, mind a hangi minőségeket tekintve el voltunk látva. Habár az Armel operaversenyét Ricardo Panela (Leporello) nyerte, számomra a Donna Annát éneklő Katharine Dain okozott nagy pillanatokat. A Pannon Filharmonikusok Bogányi Tibor vezényletével játszott, igen hatásosan és gondosan, a partitúra finomságait ízlésesen kidomborítva. A kórus az ecuadori társulathoz tartozik, megjelenésüket a belőlük áradó vitalitás folytán öröm kísérte – színes, folklór ihletésű öltözékükről nem is beszélve.
A Commendatore és Leporello (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Armel)
Az előadás atmoszféráját Tihanyi Ildi harsány díszletei határozták meg – már a kezdés előtt, a függönytelen színpadot bámulva beszippantott ez a tér.
Vörös falak, kék-fehér lépcsők, rózsaszín székek. Az, hogy lépcsőn fel, lépcsőn le, így zajlik az egész, finoman azt sugallja, hogy a Don Giovanni a hierarchia története. Az egymáson felülkerekedés története. Legtöbbször a szoknyavadásznak sikerül felül lennie, persze az efféle misszionáriust hamar utolérik, akár a sánta kutyát. Kár, hogy ezúttal nem rezzentem össze, amikor a kormányzó lerántotta Don Giovannit a pokolba.
Az Armel Operafesztivál előadását az ARTE oldalán vissza lehet nézni fél évig. A fesztivál két másik előadásáról is írtam: az El valahová című előadásról itt, a Brothers című izlandi produkcióról pedig itt.
hírlevél
