Ariunbaatar Ganbaatar jurtában nőtt fel, kancatejen erősödött meg, és olyan gyönyörű baritonhangot csillogtatott meg tavaly nyáron Cardiffban, hogy azonnal megdobták a fődíjjal. „Nagyon ritkán találni meg a jelenlét erősségét és a könnyed hangképzést egyetlen emberben” – mondta róla menta, Mary King, aki egyébként könnyezett a döntőben Ganbaatar előadásától.

Az énekes élete eléggé távoli világnak tűnik számunkra, európaiak számára, akik az opera születésének bölcsőjében élünk. Gyerekként hatvan mérföldet utazott naponta az iskolába, és az úton állandóan énekelt, majd hiába vették fel Ulánbátorban az egyetemre, nem tudta fedezni anyagi szükségleteit, és kihullott. Először taxizni kezdett, majd rendőrnek állt, és a fizetésből újra énekelni kezdett tanulni. Hamarosan felfigyeltek rá az orosz operaházak. Onnan pedig csak egy ugrás volt a cardiffi énekverseny.

Mongólia egy kis ország Oroszország és Kína között, az elmúlt években viszont Ariunbaatar Ganbaataron kívül két másik énekes is érkezett innen: Amartuvshin Enkhbat és Batjargal Bayarsaikhan, az előbbi a más említett versenyben a döntőig jutott 2015-ben, az utóbbi pedig emlékezetes szereplést nyújtott tavaly.

A Guardian riportere leírja, hogy miután Mongólia független lett Kínától 1921-ben, a frissen alakult Szovjetunió egyik szatellitállama lett, és a tradicionális énekesek Oroszországba és Lengyelországba mentek operát tanulni. 1963-ban megnyílt az állami operaház, az első estén Csajkovszkij Anyeginjét játszották. Azóta elkészült már a mongol nemzeti opera, és a színház több mint száz előadást tart évente. „Egy kis nemzetnek a kultúrán keresztül kell megmutatnia magát ahhoz, hogy észrevegyék a világban” – mondja Tuya Shagdar antropológus.

Évszázados hagyományoknak köszönhető, hogy a mongolok kiváló énekesek. „Ahogy az opera, úgy a torokéneklés is évtizedes különleges gyakorlást igényel” – írja a riport. A torokéneklést közelről hallgatni természetfeletti élmény, az alábbi felvételen Batzorig Vaanchig például számos színét mutatja meg ennek a technikának. – „A hangja olyan, mint a szél, majd a hó, és a sólyom szárnyai, ahogy a levegőt szelik.”

A Guardian riportere Ulánbátortól 1000 kilométerre utazva eljutott azokhoz a természeti népekhez, akik a mai napig jurtákban laknak az Altáj lábainál. Az embereknek itt a mindennapjaikhoz tartozik az éneklés, nem csak a hagyományos dallamokat, hanem a nyugati popdalokat is előadják. „Mi is mutatná jobban egy tradicionális kultúra egészségét, mint amikor hatéves gyerekek éneklik a Born To Be Wild-ot felhangokkal harmonizálva?”

Az éneklés gyökere a természet, ami körülveszi ezeket a népeket – vonja le a tanulságot a riporter. Khatuchuluun Buyandelger, egy helyi zenetudós szerint a mongoloknak azért megy ilyen jól az opera, mert közel élnek a természethez, a tiszta vízhez, tiszta levegőt szívnak, és erősebbek, mint a fejlett világ lakói. A történelmi narratíváról nem is beszélve. A mongolok nem felejtették el Dzsingisz kánt. „Megvan bennünk az erő, nem csak arra, hogy meghódítsuk a világot, hanem hogy meg is énekeljük azt.”

A mongol sztyeppe (Fotó/Forrás: Wikimedia Commons)

Ariunbaatar Ganbaatar operaénekes sztár lett hazájában, és esze ágában sincs elmenni otthonról. A családja még mindig nomád életmódot folytat a sztyeppén, lóháton utazik és jurtában vet esténként ágyat. „Hogy itt vagyok velük, engem ez inspirál” – mondja. – „Akárhol is vagyok, erre a tájra gondolok, ha éneklek.” (Guardian)