Különös és mindenképpen jelentőségteljesnek tűnő egybeesés, hogy a német szellem veszedelmes szépségének és főképp e szépség mélyen gyökerező zeneiségének utolérhetetlen elemzője, Thomas Mann éppen Wagnernek köszönhette, hogy az emigráció a távozás patetikus gesztusai nélkül érte utol. A német zenedráma megteremtője iránt egész életében elkötelezetten rajongó író ugyanis 1933 döntő heteiben európai felolvasó-körútra utazott Richard Wagner szenvedése és nagysága című, híres tanulmányával, amelyben arra vállalkozott, hogy önnön okosan mérlegelő művészi személyiségének, mintegy beavatottságának segítségével értelmezze és megfejtse, amennyire az ilyesmi egyáltalán lehetséges, a 19. század jellegzetes zsenijének lenyűgöző hatását.

"Wagner zenéje éppúgy nem zene, mint ahogy az alapjául szolgáló drámaszöveg, amely kiegészíti, nem irodalom. Ez a zene: pszichológia, jelkép, mítosz, pátosz - minden, csak nem muzsika [...] A szöveg, amely köré fonódik, s amelyet drámává teljesít ki - a szöveg nem irodalom, ám a zene az. Ez a zene, amely látszólag (és nemcsak látszólag, hanem valóban!) gejzírként tör fel a mítosz kultúra előtti mélységeiből, valójában átgondolt, kiszámított, kiagyalt, rafináltan okos, és elgondolásában éppannyira irodalmi, mint amennyire a szöveg zenei. A muzsika itt őselemeire bontva mitikus filozofémák kidomborítására szolgál"  ̶  írta nagy levegőt véve. Merészen kijelentette, hogy a Gesamtkunstwerk, az összművészeti alkotás nem azért növekedett összetettebb, bonyolultabb egységgé a korábbi zárt számos operánál, mert egyesítette magában a lehetséges művészi kifejezésmódok eltérő formáit, hanem kizárólag azért, mert Wagner utolérhetetlen precizitással kidolgozta azt a sajátos műfaji keveréket, amelynek egyes elemei más művészi megnyilvánulási módok alakzatai szerint rendeződnek el, szétválaszthatatlanul szoros, komplex szerkezetet hozva létre, amely szinte mágikus erővel uralkodik a hallgatóság gondolatai, fantáziája, lelkivilága fölött.

Zenei értelemben pontosan ezért kavart óriási vihart ez a roppant különös jelenség, a zenedráma azon sajátossága miatt, hogy hangzó elemeinek egymásutánját nem kizárólag, sőt, még csak nem is elsősorban zenei logika irányítja, hanem a cselekmény szükségszerű összefüggései, utalásai, asszociációs lehetőségei, amelyeket egy analitikus elme kérlelhetetlen éleslátása világít meg. És ahogyan a zene nem a zenei szerkezetek absztrakt logikája szerint szerveződik, valójában a szöveg sem dráma. Sokkal inkább epikus alkotás, mítosz és hőstörténet, és ennek válik hangzó formájává a zene, ami a mitikus történetek epikus elbeszélésének kapcsolatrendszerét tárja fel ahelyett, hogy kizárólag saját zenei szabályainak engedelmeskedne.

Ebben az értelemben jelentette ki Thomas Mann, hogy Wagner zenéje a muzsika jelrendszere helyett valójában a mítosz nyelvén beszél, azon a nyelven, amely elbeszélő múltidejébe egyszerre foglalja bele "a hajdan és a majdan kettős értelmét", kimondatlanul is ősi rítusokat idézve fel, gazdag mitikus hagyomány példázataként formálva műalkotássá a hős sorsát. Siegfried így válik halála pillanatában, amelyet Alberich fia, a Gunther által átkozott vadkannak nevezett Hagen tervelt ki fáradhatatlan bosszúvággyal, nemcsak a tetralógia univerzumának világégés általi megváltójává, hanem ókori mediterrán istenségek tükörképévé is: „Távlat nyílik itt a képes álmodás kezdetének kezdeteibe: Tammuz, Adonisz, kiket szétmarcangolt a vadkan, Ozirisz, Dionüszosz, a szétdarabolt istenek, akik visszatérnek majdan a keresztre feszített képében, akinek oldalát római lándzsa sebzi fel, hogy megismerjék - mindent, ami valaha volt és örökkévaló, a feláldozott, mord tél-meggyilkolta szépség egész világát átfogja a művész mitikus pillantása; ezért ne mondja senki, hogy a »Siegfried« alkotója a »Parsifal«-ban hűtlen lett önmagához."

A két (pontosabban szólva öt) monumentális alkotás, a Ring és a Parsifal felépítése, végcélja és a könyörtelen kibontakozás szolgálatában álló hős alakjának szempontjából valóban rendkívül hasonló. Jóllehet Wagner maga szívesen nyilatkozott tartózkodóan a lendületes képzettársításokkal kapcsolatban - Wolzogen Bühnenweihfestspieljét, mint Cosima naplójából tudjuk, bár becsülte, nem hallgatta el, hogy a Parsifal-Megváltó-párhuzamot némileg túlzásnak tartja -, azért a művei közötti szellemi rokonsággal, az alkotásoknak a mítosz rendjében fokozatosan egymásra épülő eszmei-szerkezeti azonosságával ő is nagy élvezettel játszott. Szintén Cosima, Liszt fiatalabbik lánya és Wagner második felesége feljegyzései szerint Wagner a Parsifal komponálása közben egy ízben azon tűnődött, "hogy voltaképpen Siegfriednek kellett volna Parsifalként megváltania Wotant, neki kellett volna portyázás közben (Amfortas helyett) a szenvedő Wotannal találkoznia - de még hiányzott az előzmény, tehát így kell lennie". Ugyanilyen funkcionális, a világ rendjében betöltött szerepükön alapuló, de eltérő fejlődési fokozatot megjelenítő párhuzamot vont Wotan és Titurel személye között is: "Kicsoda Titurel? [...] Wotan, [...] miután lemondott a világról, része van a megváltásban, rábízzák a legszentebb dolgot, amelyet most harciasan, istenként őriz. [...] Titurel annyi, mint kis Titus; Titus, a királyi tekintély és hatalom jelképe, Wotan pedig az istenek királya."

Mindezt az építkező játékot, a világtörténelmi drámák lassú következetességgel kibontakozó katarzisának egymásba oldódását az idő szakrális szerkezetének és jelentőségének feltárása teszi lehetővé, ugyanaz a jellegzetesség, ami a kompozíciók zenei elemeit vezérmotívumokká, asszociatív-elbeszélő szerkezetek részleteivé, szimbolikus gesztusokká változtatja. A Ring és a Parsifal felépítése egyaránt a megszabott idő szentségének rabja. Mindkettő olyan hős eljövetelét várja és bontja ki, aki előre megjósolt módon fogja megszabadítani a romlott világot a bűn terhétől, helyreállítva az "idő eredeti tisztaságát és teljességét", ahogyan Eliade fogalmazott. Ezek a hősök, ha Thomas Mannhoz hasonlóan lemondunk Wagner zárkózottan szakszerű attitűdjének tiszteletben tartásáról, bizonyos fokig a nyugati civilizáció bajnokai, akik a ciklikus világrend ismétlődő állandóságát, a meghaló és feltámadó istenek kultuszának rituális részleteit magukba olvasztva az "egyirányú idő", a nyugati gondolkodás linearitása felé törnek utat a próféciák beteljesítésével és az univerzális rendben támadt káosz leküzdésével. A próféták jövendöléseinek egyszeri és végleges valóra váltására pedig pontosan azért képesek, mert tökéletesen ártatlanok. Erejük a tudatlanságukban rejlik, ez adja a megváltáshoz szükséges erkölcsi tartásuk kikezdhetetlenségét. Éppen azért képviselhetik a történet morális abszolútumát, mert önmagukról sem tudnak semmit, s ez. az egy irányban előrehaladó, kérlelhetetlen időnek, az ok-okozati összefüggések titokzatos világrendjének legélesebb fegyvereivé teszi őket.

Ebből következik a két hős, Siegfried és Parsifal zavarba ejtő hasonlósága is: mindketten elzárva nevelkednek apjuk végzetének árnyékában, mit sem tudva származásukról, jószerével az együgyűségig tájékozatlanok az emberi kapcsolatok rendszerét illetően, és tudatos szakrális ismereteik is alig-alig akadnak. A helyes úton kizárólag a kiválasztott hősi mivoltukat biztosító, tévedhetetlen erkölcsi érzék tartja meg őket, amelynek legfontosabb igazodási pontja éppen az, hogy mindig eszköze a megjövendölt sorsnak, az idő beteljesítésének, a szakrális egység helyreállításának. Furcsa, szinte felcserélhető azonosságuk, amelyre Wagner többször is utalt az egyre önállóbb egésszé fejlődő életmű feletti örömében, ennek köszönhetően tökéletesen logikus, mivel nem a személyük fontos, hanem a szerepük, a pozíció, amelyet betöltenek. A nevük változhat, jellemvonásaik, jellegzetes tárgyaik, a küldetésük teljesítésére való kizárólagos jogukat jelölő attribútumaik azonban változatlanok.

Különösen érdekesen és plasztikusan rajzolódik ki a hősi funkció személytelensége Parsifal esetében. Wagner zenedrámája cselekményének alapjául Wolfram von Eschenbach 1210 körül befejezett Parzivalját választotta, amelyet Chrétien de Troyes szövegének részleteivel egészített ki. A történetnek azonban számos változata maradt fenn ezeken kívül is, amelyek egymásnak ellentmondóan szövevényessé teszik a Szent Grál lovagjának középkori regényét. Elegendő csak Wolfram és Wagner szövegét, valamint a Grál-mondával szorosan összefüggő Arthur-mondakör legkésőbbi, kalandos életű írójának, Sir Thomas Malorynak az írását (a Caxtonnál 1485-ben megjelent Morte d'Arthurt) összevetni néhány szempontból, hogy egyértelművé váljék a hős személyének tagadhatatlanul homályos és feladatához mérten jelentéktelen volta. Neve, a Parsifal a kelta Peredurból ered, amelyet Wolfram Parzivalként, Wagner Parsifalként, Malory Percivale-ként használ. Wolfram Parzivaljának leghűségesebb barátja, Gawan Wagnernél alig észrevehető szerepet kap csupán, noha ő Sir Gawaine, Lot király fia, Arthur unokaöccse, egyike a Kerek Asztal legdicsőbb lovagjainak. Csakúgy, mint Malory Galisi Sir Percivale-ja, aki azonban a 15. századi változatban csalóka neve ellenére csak társa a Grál valódi kiválasztottjának, Sir Galahadnak, a „főfő hercegnek". Bár Galahad ebben a felsorolásban könnyen tűnhet elhajlásnak, vitézi sajátosságait tekintve hamar kétségtelenné válik Parzivallal való lényegi azonossága. Ő is rokona a megváltásra váró Halászkirálynak, akit Wolfram Anfortas (Wagner a Barna könyvben még a névnek ezt az alakját használta, s csak később változtatta meg), Malory Pelles, Pellam vagy Pescheur néven emleget, a különbség csak annyi, hogy míg Parzival unokaöccse, addig Galahad unokája a gyógyíthatatlan uralkodónak, mivel a Tó Lovagja, Launcelot nemzette a gyönyörű Elaine-nel, Pelles király lányával, akit mágikus megtévesztés folytán Guiniver királynénak hitt. Pelles király pedig Arimathiai József egyenesági leszármazottja, így el sem képzelhető a Grál felkutatására hivatottabb lovag az ő unokájánál, Galahadnél, aki pünkösd vasárnapján vörös ruhában jelenik meg Camelotban, és foglalja el helyét a Veszedelmek Székében, amelyet Merlin egyenesen az ő számára állíttatott még a születése előtt. Vörös öltözéke ugyanakkor Wolfram Parzivalját sejteti, akit Cundrie, a Grál hírnöknője a Vörös Lovagként keres Arthur udvarában, hogy figyelmeztesse, milyen bajt idézett tudatlanságával Anfortas fejére.

A kiválasztott lovag halandó személyének bizonytalansága, akit voltaképpen csak a prófécia beteljesítéséhez szükséges megpróbáltatások legyőzése jelöl meg egyértelmű körvonalakkal, tovább bonyolódik a kísértő színre lépésével. Wolfram történetében Cundrie-nak nincs ilyesféle szerepe, és Chrétien de Troyes-nál is a laide demoiselle(a csúnya kisasszony) pozíciója jut neki. A kasztrált varázsló, Klingsor és a bölcs tisztaság szimbólumának, Montsalvat várának kettős vonzásában tudathasadásosan, démoni csábítóként és megtisztulásra áhítozó vezeklőként egyszerre vergődő Kundry figurája Wagner teremtménye, és egyszersmind a Parsifal cselekményének tengelye. Ő az, aki csókjával felfakasztja Parsifalban az Amfortas iránti szánalom és együttérzés forrását, öntudatlanul is lehetővé téve ezáltal, hogy a "balga szent" megtörje Klingsor hatalmát, megszerezvén tőle a szent lándzsát, amellyel a római legionárius valaha Krisztus testét szúrta át: "»Miként e lándzsahegy ütötte seb beforr, semmisüljetek meg itt mind, és hulljék porba e pompázatos hely!«" - írta Wagner 1865-ben a Barna könyvben olvasható cselekményvázlatában, majd így folytatta: "Meglendíti [Parsifal] a lándzsát: szörnyű robajjal összeomlik a kastély, a kert pusztasággá sivárul." Cundrie egyszerűbb  funkciójának megfelelően Wolframnál a bűnök varázskertjének efféle megsemmisítése nem szerepelt, Munsalvaesche, a "vad hegy" vára ilyesféle állhatatosságot nem igényelt a hőstől. Malory könyvében azonban igencsak hasonló mozzanat olvasható, csakhogy a Gonosz cselvetésének ellenálló lovag nem Galahad, ahogyan a korábban vázolt szerepcserének megfelelő, egyszerű helyettesítés sugallná, hanem Percivale, akit álmában előbb egy oroszlánháton lovagló fiatal nő (az Újszövetség allegorikus figurája) figyelmeztetett, hogy reggelre kelve nagy harcra kell készülnie a világ leghatalmasabb bajnokával, majd pedig egy kígyóháton, a sátán megtestesülésén közelítő idős asszony próbálta uralma alá hajtani a pogányság és a bűn jelképeként. Másnap Percivale valóban találkozott egy szép hölggyel, aki igyekezett elcsábítani, mielőtt azonban a lovag elbukott volna, "pillantása, véletlenségből s isteni kegyelem folytán, a mezítelen kardjára esett, mely ott hevert a földön, s melynek gombjában egy vérvörös keresztrajzolat volt, s rajta a Megfeszített képe; akkor egyszeriben saját lovag voltára gondolt Percivale [...]; s a kereszt jegyével megjelölte homlokát. A sátor azon nyomban összeroskadt, s fekete füstfelleggé változott, ő pedig megfélemlett, s hangos szóval felfohászkodott." A hit fényében porrá és füstté enyésző, csábító álomvilág összeomlásának képe olyan látványosan azonos jegyeket visel magán az idézett két leírásban (nem is beszélve Kundrynak a Barna könyv szerint "furcsa kígyóbőr övvel" összefogott köntöséről), amelyek lényegében lehetetlenné teszik, hogy az olvasó egyedi fiktív léttel rendelkező szereplőkként válassza külön a Wagner Parsifalját alkotó figurákat.

A hős ellentmondásos személyének kuszán hol itt, hol ott felbukkanó vonásait a végtelenségig lehetne sorolni, de ennyi is elég, hogy a sajátosan összeolvadó alakok kísérteteit a kiválasztottságukat jelző tulajdonságaik és tetteik egyetlen szereplővé gyúrják össze, akit mindegy, hogy Peredurnak, Percivale-nak, Parzivalnak, Galahadnek vagy Parsifalnak hívnak-e, mert a feladata fontos, csakúgy, mint Siegfriedé, megjövendölt sorsának beteljesítése. Éppen azért dolgozta ki Wagner fáradságos munkával a vezérmotívumok egymásra utaló elbeszélő rendszerét (amelyért komponálás közben nem győzte kárhoztatni önmagát), hogy a mitikus megváltástörténetek különböző alakváltozataiban is mindig biztosan mutassák az utat a cselekmény lényegi történéseinek kíméletlen állandósága, változatlansága felé. És ebben a tökéletesen kialakított rendszerben, ezen az erőteljes mitikus nyelven a keresztény misztériumok színpadi megjelenítése is lehetségessé vált, mert ahogyan Thomas Mann fogalmazott: "Az olyan művészet, amely érzékiségen és jelképes formulák összjátékán épül (mert a vezérmotívum is formula, sőt több annál: monstrancia, szinte már vallásos tekintélyre tart igényt), szükségszerűen az egyházi szertartáshoz vezet vissza; úgy sejtem, minden színház titkos vágya, végső ambíciója a rítus, amelyből keletkezett, pogányoknál és keresztyéneknél egyaránt. Színházművészet - ez már magában véve is barokk, katolicizmus, templom; s az olyan művész, mint Wagner, aki megszokta, hogy jelképekkel dolgozik, és monstranciákat, szentségtartókat emel a magasba, végül már szükségszerűen érezhette magát a pap édestestvérének, sőt egyenesen papnak."

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

2009. június 11., 18. 18:00
Wagner: A Rajna kincse

Km.: Johan Reuter (Wotan), Oskar Hillebrandt (Donner), Fekete Attila (Froh), Christian Franz (Loge), Hartmut Welker (Alberich), Michael Roider (Mime), Thomas Jesatko (Fasolt), Ain Anger (Fafner, 11-én), Németh Judit (Fricka), Herczenik Anna (Freia), Kovács Annamária (Erda), Korondi Anna (Woglinde), Gémes Katalin (Wellgunde), Gál Erika (Flosshilde)

2009. június 12., 19. 16:00
Wagner: A walkür

Km.: Christian Franz (Siegmund), Walter Fink (Hunding), Tomasz Konieczny (Wotan), Christiane Iven (Sieglinde, 12-én), Waltraud Meier (Sieglinde, 19-én), Linda Watson (Brünnhilde), Németh Judit (Fricka), Wittinger Gertrúd (Helmwige), Szabóki Tünde (Gerhilde), Fodor Beatrix (Ortlinde), Fodor Gabriella (Waltraute), Schöck Atala (Siegrune), Gál Erika (Rossweise), Bakos Kornélia (Grimgerde), Kovács Annamária (Schwertleite)

2009. június 13., 20. 16:00
Wagner: Siegfried

Km.: John Treleaven (Siegfried), Michael Roider (Mime), Johan Reuter (Vándor, Wotan), Hartmut Welker (Alberich), Ain Anger (Fafner, 13-án), Kovács Annamária (Erda), Iréne Theorin (Brünnhilde), Gál Gabi (Erdei madárka)

2009. június 14., 21. 16:00
Wagner: Az istenek alkonya

Km.: Christian Franz (Siegfried), Oskar Hillebrandt (Gunther), Eric F. Halfvarson (Hagen), Hartmut Welker (Alberich), Linda Watson (Brünnhilde), Markovics Erika (Gutrune), Cornelia Kallisch (Waltraute), Gál Erika (1. norna), Németh Judit (2. norna), Szabóki Tünde (3. norna), Korondi Anna (Woglinde), Fodor Gabriella (Wellgunde), Schöck Atala (Flosshilde)

Rendező, díszlettervező: Hartmut Schörghofer
Km.: MR Szimfonikusok
Vez., műv. vez.: Fischer Ádám

2009. június 26., 28. 16:00
Wagner: Parsifal

Km.: Thomas Konvieczny (Amfortas), Eric F. Halvarson (Gurnemanz), Nikolai Schukoff (Parsifal), Oskar Hillebrandt (Klingsor), Németh Judit (Kundry), Kováts Kolos (Tutirel), Kiss Péter (1. Grál lovag), Ambrus Ákos (2. Grál lovag), a Tölzi Fiúkórus tagja (1-2. apród), Nyári Zoltán (3. apród), Megyesi Zoltán (4. apród), Váradi Zita, Lloyd Cecília, Fodor Gabriella, Korondi Anna, Keszei Bori, Schöck Atala (viráglányok), Schöck Atala (Egy hang)

Rendező, díszlettervező: Parditka Magdolna, Szemerédy Alexandra
Km.: MR Szimfonikusok
Vez., műv. vez.: Fischer Ádám