Hősök emberbőrben – ilyen volt a Ring a húszéves Budapesti Wagner-napokon

„Ím védje oly tűz eme nászi ágyat, mit senki se láthatott még” – énekli Tomasz Konieczny Wotanja A walkür végén, és az Elisabet Strid által megformált Brünnhilde arcán nem lelkesedést, büszkeséget látunk, mint a legtöbb előadásban. Ehelyett

Bár a Wagner-napok törzsközönsége jó párszor láthatta már a Müpában 2007 óta futó előadást, a leglelkesebb rajongók épp az ilyen pillanatok miatt vállalkoznak újra és újra arra a mentálisan és fizikailag is embert próbáló feladatra, hogy négy egymást követő napon végigkövessék a tetralógiát a világ létrejöttétől a teljes pusztulásig.

A Ring jóval tovább maradt műsoron, mint ahogy a fesztivál szervezői előzetesen tervezték, csupán egy kis felújításon esett át, és a háttérvetítések újultak meg. A közönség nyilvánvalóan szereti a produkciót, magát a féligszcenírozottságot is, ennyi év után azonban a fő kérdés mégis az volna, rendelkeznek-e még az előadások annyi friss művészi potenciállal, amelynek következtében minden este valami soha nem látott, új élményt adnak a közönségnek, és nem csak a nosztalgikus érzéseiket mozgatják meg. Bár utóbbi soha nem szerencsés, Wagner esetében menthetetlenül unalomba fullasztaná a monumentális sorozatot.

A három sellő: Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella és Kálnay Zsófia (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

A Rajna kincsét nézve még nem lehettünk teljesen biztosak. Épp az utolsó évre kellett megválnunk a Wagner-napok oszlopos tagjától, az utóbbi években már csak Loge szerepét alakító Christian Franztól. A kiváló színészi adottságokkal és erős egyéniséggel rendelkező énekes, a közönség régi nagy kedvence rendkívül magasra helyezte a lécet, úgy gondolom, mégsem elsősorban ennek köszönhető, hogy a friss beálló Norbert Ernst nem tudta azt megugrani. A tenoristát hallottam már kifejezetten jónak és kevésbé kiemelkedőnek is, ezúttal elsősorban a tiszta szövegejtése és az ebből következő kifejezőerő hiányzott produkciójából. Így a két másik főszereplővel, a Wotan szerepében ezen az estén is színre lépő Tomasz Koniecznyvel és az Alberichet megformáló Jochen Schmeckenbecherrel közös játéka, a köztük lévő dinamika is csorbát szenvedett. Pedig a tetralógia előestéjén szinte minden rajtuk múlik, hiába szerepel még sok kiváló művész az előadásban (ahogyan ezúttal is), a központi drámát nem tudják helyettesíteni.

A walkürnél azután fordult a kocka, sőt a sorozat amúgy is legnépszerűbb darabja idén a legnagyobb drámai erővel is rendelkezett. Ebben elsősorban a már említett két énekes, Elisabet Strid és Tomasz Konieczny teljesítménye játszott szerepet. A lengyel basszbariton a kezdetektől visszatérő vendég a fesztiválon, ám

(Sőt, partnereivel, hogy egészen pontosak legyünk, hiszen az átütő erejű Frickával, Schöck Atalával sem rutinból mutatták meg a házaspár konfliktusát.) Elisabet Strid is régi kedvenc, habár a Ringben eddig csak a Siegfried Brünnhildéjeként szerepelt. Az vokálisan jobban is illett hozzá, hangjában nincs semmi emberen túli szilajság, ami egy walkür esetében kívánatos lenne. Ugyanakkor az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy produkciója legfőbb erénye a figura emberi, mondhatni, hétköznapi, mindenki számára megérthető oldala – épp az, amit a Wagner-napokban annyira szeretünk.

Wotan és Brünnhilde: Tomasz Konieczny és Elisabet Strid (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Wotan és Brünnhilde kapcsolata ezen az estén ritkán látható pszichológiai mélységgel bontakozott ki. Wagner alkotásai a kellően érzékeny művészek számára kiapadhatatlan forrást jelentenek, minden karakter, szituáció és érzelmi viszonyulás újabb és újabb oldalait képes megmutatni. Ennek az estének az interpretációja szerint a főszereplők közti bizalmi viszony – amely már eleve csak úgy tudott tartósan fennmaradni, hogy a két erős egyéniség engedett az egójából az egymás iránti szeretet kedvéért – a krízishelyzetben nem tud többé működni. Így a főisten nem csupán az egyetlen lényt veszíti el, akit szeret, hanem azt is, aki őt igazán szereti. Két ember megértés iránti vágya bontakozott ki a történeten keresztül, amely csak egy pillanatra és akkor is túl későn teljesedhetett be – egyben ez volt a négy este során az első olyan rész, ahol felmerülhetett bennünk, milyen jó volna a teljes történetet ugyanazokkal a szereplőkkel végignézni.

Ez az érzés a Siegfriedben még erősebbé vált, mivel a Wagner-napok történetének egyik legjobb címszereplőjéhez lehetett szerencsénk. Magnus Vigilius is régi kedvenc, volt már Siegmund, Stolzingi Walther, idén pedig Parsifal is, a sárkányölő ifjú embert próbáló szerepében azonban most először hallhatta a budapesti közönség. Az énekes apróbb megoldásoktól eltekintve még csak nem is spórolt a hangjával, az első felvonásban az Olvasztó- és a Kovácsdal elemi erővel zengte be a Müpát, ám még így is maradt energiája, egészen a Brünnhildével énekelt, szintén nagy kihívást jelentő záróduettig. Talán a pianóit lehetne csak kifogásolni (illetve azok hiányát), ám az már tényleg szőrszálhasogatás lenne, főleg, hogy az énekes gazdag színészi eszköztárral érte el, hogy szerepformálását egy pillanatig se érezzük unalmasnak.

a legkevésbé sem engedte, hogy a megszokás irányítsa a produkcióját.

Siegfried és az üllő: Magnus Vigilius és Varga Zoltán Mihály zenekari művész (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Az istenek alkonyában két fontos női szerepben is debütánst hallhattunk, Waltrauteként Vörös Szilvia mutatkozott be, aki már a világ igen jelentős operaházaiban énekelt Wagner-előadásokban, csak épp mi nem hallhattuk ebben a repertoárban. Az énekesnő igen impozáns hanggal rendelkezik, a monumentális első felvonás hálátlanul későn elhelyezkedő jelenetében képes volt mindvégig fenntartani a hallgatóság figyelmét. Szintén újonc volt a Brünnhildét éneklő Daniela Köhler, aki olyan kristálytiszta és üde hanggal rendelkezik, mint egy friss hegyi patak, emellett királynői termet, az ahhoz szükséges kisugárzással. Bár szopránja nem annyira drámai színezetű, teherbírását nem kezdte ki a szerep hossza és intenzitása, a zárójelenet méltó csúcspontja volt a négy estének. Talán ő volt a leginkább walkürszerű a szerepet megformáló énekesek közül, erős, megingathatatlan, aki minden helyzetet képes emelt fővel viselni.

Még hosszan lehetne sorolni mindazokat a közreműködőket, akik hozzájárultak az idei Ring sikeréhez, köztük a rengeteg magyar énekest, a sellőket, walküröket, nornákat, különféle egyéb isteneket (szintén újoncként a szerepekben Frohként Megyesi Zoltánt, Donnerként pedig Szegedi Csabát). A Wagner-napok igazi csapatmunka, amelyben a kisebb-nagyobb szereplők és persze az együttesek, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és a Magyar Nemzeti Férfikar tagjainak kivétel nélkül magas színvonalú munkája szükséges, hogy minden nagyszerű legyen. Nem véletlen, hogy Fischer Ádám nemcsak a fesztivál legvégén, de már Az istenek alkonya tapsrendjében színpadra hívta a zenekart, hiszen nélkülük a legnagyobb szólisták sem lennének képesek igazi élményt nyújtani.

Fischer Ádám a Budapesti Wagner-napokon (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Müpa)

Még egy érdekes tendencia mutatkozott meg a Wagner-napok szereplőgárdájában, összességében többen voltak a líraibb színezetű, finomabb, érzékenyebb hangok, mintsem a szerzőhöz tipikusan társított, hősibb karakterrel rendelkezők. Ugyanakkor a Müpa akusztikájában, és persze Fischer Ádám figyelmes vezénylése mellett ők is probléma nélkül hallatszottak, ráadásul

A Müpa Ringjének talán legfőbb erénye – és egyben ezért nem sikerült ennyi év alatt sem megunni –, hogy megmutatta nekünk: a mitológia és az operák nagy hősei nincsenek is olyan messze tőlünk, halandóktól.

Fejléckép: Daniela Köhler mint Brünnhilde (fotó/forrás: Nagy Attila / Müpa)