Erdélyi Hajnal emlékezetből összeírt névsora alapján – amely a könyv végén található – úgy tűnik, hogy igen sok énekes, zenész, karmester, és néhány zeneszerző is az Operaház óvóhelyén vészelte át Budapest ostromát. A komponisták közül jelen volt például Kenessey Jenő, Pongrácz Zoltán és Weiner Leó is, akiről Erdélyi Hajnal a következőket írta:

Leó bácsi volt a »művészképző« mestere. Hamar megtalálták a tanítványai a Zeneakadémiáról. Egymásnak adták a kilincset azok, akik ma is az élvonalat képviselik, itthon, külföldön egyaránt. Az én szobám a kis műterem volt, ahová, hála istennek, áthallatszott, ha kamarazenekarral próbált; élvezetes volt! Leó bácsi csak az óráin volt beszédes. Társaságban annak örült a legjobban, ha megkérték, játsszon valamit. Egyszer, amikor nálunk voltak, kipróbálta a papírzongorámat, és nagyon jónak találta. Azt mondta, »ezzel legalább megtanulhat a muzsikus hallani«. Nem lehet azt mondani, hogy társaságkerülő volt, sőt szeretett – igaz, szűk körben – emberek között lenni.

Az emlékirat talán legizgalmasabb momentuma, amikor Kodály Zoltán nevével találkozunk. A már említett zeneszerzőkön kívül ugyanis Kodály maga is az óvóhelyen tartózkodott feleségével, Emma asszonnyal. Sajnos – de az alábbi leírás alapján egyáltalán nem véletlenül – a könyvben igen kevés helyen bukkan fel a komponista neve, holott a kislány családját és Kodályékat csak egy függöny választotta el egymástól.

Chelemen Paula illusztrációja

[...] a mi helyiségünk is hosszában ketté volt osztva egy mennyezetig érő nehéz, fekete bársonyfüggönnyel. Emögött élt Kodály Zoltán és felesége, Emma néni a cselédlányukkal, Burlovics Maricával. Ez a függöny sohasem libbent, csak ha Marica járt ott ki-be. Ez a függöny jelképes volt. Jelképe a teljes elszeparáltságnak. Egyáltalán nem vettek részt a közösség életében, sőt nem is igen jöttek elő onnan. Ha néha ki is jött a mester, senkivel nem állt szóba. Még csak nem is biccentett vissza. Átnézett mindenkin. Nem emlékszem pontosan, hogy ők mikor költöztek ki, de az biztos, hogy legalább egy hónapot egy szobában laktunk, és egyszer nem fogadta a köszönésemet! Marica egy mosolygós, simulékony lány volt. Anélkül, hogy bárki megkérte volna őt, reggelenként szakított időt arra, hogy a hosszú hajamat megfésülje és befonja, feltűzze. De a mester egyetlenegyszer sem nézett az arcomba. Csak valahova előre révedt felettem a fennköltséget sugárzó tekintetével.

Erdélyi rövid jellemábrázolásai mellett igen fontos, hogy az akkori opera- és koncertrepertoárról, továbbá az előadókról és az előadásokról is készített feljegyzéseket. Ezekből a leírásaiból kiderül, hogy a borzasztó körülmények ellenére milyen gazdag műsorral készültek a művészek az 1945 tavaszától kezdődő szezonra.

„Még beesett az eső a színpadra, de a színház olyan hatalmas volumenű opera betanulásával volt elfoglalva, mint a régóta betiltott Muszorgszkij Hovanscsina című zenedrámája. Március 15-től, a megnyitástól a szezon végéig, a nyári szünetig a balettrepertoárból a Harangozó-balettek – Bartók: A fából faragott királyfi, Milhaud: Francia saláta [Salade, op. 83] és az álomszép Csajkovszkij: Rómeó és Júlia –, Cieplinski mester munkáiból Ravel Bolerója és A rózsa lelke [Le Spectre de la rose, Weber zenéjére] című balettek kerültek felújításra. Közben a folyamatos operarepertoár: a Bánk bán, a Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony, A mosoly országa [Lehár Ferenc operettje], az Aida, a Traviata és a Trubadúr. Műsoron volt a Faust, a Szöktetés a szerájból, meg a Parasztbecsület, a Bajazzók és a felejthetetlen Denevér, Osváth Júlia, Orosz Júlia, Rösler Endre, Maleczky Oszkár és Fekete Pál, valamint Sárdy János előadásában. [...]

Eközben az előadások közti szünnapokon gyönyörű koncerteket tartott az Operaház zenekari művészeiből újjáalakult Filharmóniai Társaság, melyet legtöbbször Ferencsik János, Sergio Failoni, Fricsay Ferenc, Komor Vilmos és Varga Pál dirigált. [...]

Bemutatták a Hoffmann meséit, melyben Nagypál László remekelt, a Székely fonót és a Háryt Palló Imrével, a Pique Dame-ot [Franz von Suppé operettjét] a felejthetetlen Basilides Máriával, Udvardy Tiborral és Orosz Júliával. Sor került a Don Carlos és a Simon Boccanegra bemutatására, valamint Così fan tutte- és Don Pasquale-előadásokra. Briliáns előadásban mutatták be Gyurkovics Máriával a Lammermoori Luciát, melynek minden mozzanatára és hangjára még ma is élénken emlékszem. Nagy esemény volt a Tannhäuser bemutatója Závodszky Zoltánnal. Ezekkel egyidejűleg természetesen műsoron maradt a fél, csonka évadban bemutatott operák sora. [...]

Az Operaház 1956-ban, az Andrássy út neve ekkor már Sztálin út (Fotó/Forrás: FORTEPAN)

A balettrepertoár bővült Goldmark Sakuntalájával [hangversenynyitány, op. 13], de a nagy szenzációt a háború előtt betiltott A csodálatos mandarin bemutatása jelentette. Különleges nyitás volt még Gershwin Amerikai rapszódia című balettje [a Rhapsody in Blue zenéjére].”

^{Forrás: Erdélyi Hajnal: Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről (Budapest: Corvina Kiadó, 2011).}