Látszik, hogy a tervező monumentális játékteret tervezett, és komolyan vette a feladatát: az élő legendaként beharangozott Nanà Cecchi díszletén négy hónapig harmincöt ember (szobrász, asztalos, lakatos, festőművész) dolgozott. Mindenesetre okoz némi fejtörést, hogy az olasz reneszánsz építészet atyjának, Palladiónak 1585-ben felavatott, római mintára készült műremeke, a fedett színházak ősének tekinthető vicenzai Teatro Olimpico hogyan kapcsolódhat a Don Giovannihoz. Természetesen színház a színházban: a híres épület játékterének középszerű hungarocellmásolata tudatosítja és erősíti a nézőben az érzetet, hogy színházban van. Bizonyára ugyanezt a célt szolgálják a színpad két szélére helyezett, zenekari árok fölött átívelő pallók is, melyeken gyakran átvonulnak a szereplők, hogy a nézőtéren át jussanak ki a színháztérből (vagy a nézőtéren keresztül jussanak fel a színpadra). Persze gondolhatunk arra is, hogy az olasz reneszánsz egysége és polgári harmóniája tökéletes ellenpontja lehet a Don Giovanni csapongó természetének és az általa képviselt arisztokratikus világképnek. Ráadásul az eredeti épület sugároz valamiféle időtlenséget és állandóságot, mely szoros ellentétben áll azzal, hogy a címszereplő végzetének beteljesedéséig az idővel versenyez. Némi fantáziával számos egyéb kapcsolódási pontot is felfedezhetünk az épület és az opera között, a nehézség csak annyi, hogy az előadásból egyáltalán nem derül ki, mit gondolt minderről az alkotó csapat.

Az előadás olyan, mintha Gianfranco De Bosio, a híres olasz rendező egy évtizedekkel ezelőtt színpadra képzelt munkáját hozta volna el a hazai közönségnek, anélkül, hogy az operához való viszonyát át- és újragondolta volna. Az előadás a házban látható felújításoktól abban is különbözik, hogy régi rendezőink évtizedekkel ezelőtt is sok szempontból kreatívabbak voltak a vendégrendezőnél. A produkciót nevezhetjük tradicionálisnak, amennyiben a kifejezés alatt a komolyabb rendezői intenció és interpretáció hiányát értjük. Ebben az előadásban ugyanis nincs olyan átfogó jelrendszer, mely a mozarti remekművet színpadon is működőképessé tenné, új értelmezési aspektusokkal gazdagítaná, egyáltalán: értelmezné. Az opera prágai és bécsi változatának összeollózásából született rendezői változat feleslegesen hosszú, nem tesz hozzá annyit az előadáshoz, mint amennyivel megnyújtja a játékidőt.

Pedig a rendező igyekezett "kortárs" megoldásokat is beépíteni. Sok esetben félresikerült frázisok ezek. Nincs jelentősége, hogy a szereplők sokszor a nézőtéren át közlekednek, ha leszámítjuk azt a közhelyes gondolatot, hogy így, a nézők felé fordulva előadott szerenáddal egyetemben tudatosulhat minden nőnemű nézőben: az ő neve is könnyedén a másik ezerhárom mellé kerülhet. Kedves megoldás, hogy Don Giovanni estélyén az inasok vállmagasságba helyezett tálcákról kínálgatják a vendégeket, akiknek így esélyük sincs, hogy elérjék a kőételekkel roskadásig pakolt tálcákat. Persze arra nincs utalás, hogy Don Giovanni, aki általában nagyvonalú szokott lenni, miért épp a vendégeken spórol. A kőétel-koncepció pedig ott bicsaklik meg, hogy saját lakomáján ugyanilyen rossz utánzatú műétkek kerülnek (ál)fogyasztásra. A szereplők színpadi mozgása sokszor véletlenszerűnek, esetlegesnek hat, semmiképp sem világos, hogy a szereplők milyen logika szerint használják a különböző be- és kijáratokat. Színpadilag komikusra sikerül a Kormányzó és Don Giovanni közötti vívójelenet, ahol csapodár hősünk fekete kendővel fején, Zorróként ugrándozik a színen, de legalább ilyen mulatságos a temetői jelenet és a szobor látogatása is, s Leporellónak nem kis színészi teljesítménybe kerül, hogy ijesztőnek találja a szituációt, melyen normál esetben inkább elnevetnénk magunkat.

A díszlet egyelőre nem ütött-kopott, de a játéktér a sok munkaóra és az alkotók illúzióteremtő szándékának dacára is szegényes és ötlettelen. Az eredeti Palladio-épületben a színfalak mögött a város imitációját, valósághű, perspektivikus mását fedezhetjük fel. Itt a színváltások érzékeltetésére nagyméretű, oldalanként különböző színű oszlopokat forgatnak be háttérbe a középső boltívek mögé, a boltívek mögötti perspektívában alkalmanként különböző, esztétikusnak nem nevezhető dolgok (festett felhők, oszlopos-timpanonos kerti házikó stb.) jelennek meg, máskor pedig drapériákkal zárják le a teret. Nincsenek takarásban a díszletmunkások sem, akiknek láthatóan nehezükre esik a körülményes oszlopmozgatások közötti mozdulatlan és csöndes üldögélés. A jelmezekből nem sajnálták az anyagot, a tervező szándéka valószínűleg az volt, hogy kortalanná tegye a jelmezeket, de sajnos inkább - egy-egy szép esésű kelme, rafináltabb szabásvonal ellenére is - jellegtelenek lettek.

Az előadásban komoly feladat hárul az előadókra, kizárólag nekik köszönhető, hogy a produkció megmenekül a sekélyes unalomtól. A zenekar összeszedetten szól, bár sok esetben lehetnének energikusabbak, lendületesebbek, a szólamvezetés pedig hajlékonyabb, és kár azért, hogy néha hajlamosak elnyomni az énekeseket. Kovács István fürge és aktív Don Giovanni. Alkatilag és hangszínét tekintve is remek karakter, igaz, hangerőben lehetne kicsit több, és nem bánnánk azt sem, ha Don Giovanni ellenállhatatlansága sötétebb, ördögibb, infernálisabb karakterében is megmutatkozna. Alik Abdukayumov erőteljes, vonzó hangszínnel alakítja Leporellót: minden viszontagság ellenére sem ítéli el gazdáját, amikor csak teheti, utánozza, szeretne hozzá hasonlítani. Gonzalez Mónika hajlékony és drámai Donna Anna, elegáns, arisztokratikus, finomság és nőiesség sugárzik belőle. Voltaképp nem csoda, hogy Ottavióval szemben kissé tétova, aki bár gáláns, mégiscsak egy gyáva pojáca. Szappanos Tibor szépen formálja Ottavio áriáit, lírai figura, bár talán túlságosan is kimódolt és udvarias, nem épp férfias jelenség, tulajdonképp rossz arra gondolni, hogy a finom Donna Annának ő lesz a párja. Donna Elvira színre lépésekor egy tükörben igazítja meg toalettjét, alaposan rákészül a régi szeretővel való találkozásra. Bátori Éva kezdetben visszafogottan, halkan énekel, izgalmas hősnőt teremt, az által megformált figura néha nevetségesen hisztis, máskor érzékien drámai. Kelemen Dániel ostoba, komikus Masetto, Hajnóczy Júlia dinamikus, öntudatos fiatalasszony. A Kormányzót játszó Gábor Géza igyekszik beleadni apait-anyait, hangja nem mindig eléggé dörgedelmes, dehát a rendezői koncepció sem segíti, abban, hogy félelmetes legyen. A feszültség az utolsó jelenetből is hiányzik, a szituációnak nincs tétje, nagy tragédia nem történik, amikor Don Giovanni eltűnik a süllyesztőben, gyorsan elfeledkeznek róla. Az előadást sem lesz nehéz elfelejteni.

2011. december 14. 18:00 - Magyar Állami Operaház

Don Giovanni

Zene: Wolfgang Amadeus Mozart

Librettó: Lorenzo da Ponte

Magyar feliratok: Romhányi Ágnes

Szereplők:

Don Ottavio: Szappanos Tibor 

Donna Anna: González Mónika 

Zerlina: Hajnóczy Júlia 

Masetto: Kelemen Dániel 

Donna Elvira: Bátori Éva 

Kormányzó: Fried Péter 

Don Giovanni: Kovács István 

Leporello: Alik Abdukayumov

Díszlet, jelmez: Naná Cecchi

Rendező: Gianfranco De Bosio

Karmester: Medveczky Ádám