2009-re vezet vissza, amikor a Madách Színház egy nagyvonalú gesztussal musicalpályázatot hirdetett azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a musical műfaját kilendítse a rosszhiszemű gyanakvás medréből, és a potenciáis szerzőkkel egyetemben kreatív újragondolás irányába sodorja azt. A több mint nyolcvan beérkező pályamű közül végül hosszas értékelési procedúra után a zsűri Bolba Tamás-Galamos Attila-Szente Vajk Csoportterápia című darabját ítélte a legjobbnak, amelyet tavaly nyár elején mutattak be a Madách nagyszínpadán. A további két dobogós helyezés stúdiószínpadi bemutatót, illetve egy felolvasó-színházi estet nyert. Az Én, József Attila bár pályázott, helyezést nem ért el. Hogy hogyan kerülhetett fel mégis a színház nagyszínpadi repertoárjára, arra a hivatalos magyarázat szerint a költő iránt érzett tisztelet vitte rá a vezetőséget.

Tóth Dávid Ágoston és Vizy Márton vállalkozása, hogy a magyar irodalom legnagyobbjának hányattatott sorsát egy estébe sűrítve színpadra állítsa, vitathatatlanul bátor húzás. Egyrészt mert egy olyan szélsőségekben és ellentmondásokban kivételesen gazdag életútról van szó, amelynek egyetlen dramaturgiai szálra történő felfűzése komoly és következetes koncepciót követel meg. Másrészt mert a musical műfaja, legalábbis ahogy azt itthon ismerjük, jó vagy rossz értelemben, de a giccs műfaja.

Az Én, József Attila történetének fókuszában a költő szerelmei állnak, egész pontosan az elsőként és utolsóként számon tartott Vágó Márta és Kozmutza Flóra. Azoknak, akik Gyömrői Editet, esetleg Szántó Juditot keresnék, legyen elég annyi, hogy előbbi említés szintjén, utóbbi pedig talán egy vörös szalag formájában feltűnik a színpadon. A vad dramaturgiai sűrítés legnagyobb hiányossága - lévén szó színdarabról, nem pedig történelemkönyvről - mégsem az ő elhagyásuk, hanem hogy a majd' három órán át viharos tempóban áradó, többnyire következmények nélkül maradó jelenetsorozatban az összefüggések minimumát sem kapja meg a néző. A két felvonás között a történet szerint cirka nyolc év telik el, ám hogy ez idő alatt milyen változások mentek végbe címszereplőnkben, azt legfeljebb onnan tudhatjuk, hogy a második félidőben végképp fittyet hányva a jó modor alapszabályaira, Attila már csak ordítva tud kommunikálni, illetve hogy orra alatt hetyke bajusz nőtt.

Az egymást érő következetlenségeket több módon igyekeztek orvosolni. Egyrészt a két női főszereplő időről időre valódi, fennmaradt dokumentumokból idéz, ezzel is bizonyítva a szövegkönyv összeállítása mögött meghúzódó komoly filológiai munkát, másrészt újra és újra megpróbálkoznak a szavalással. Végül és utolsó sorban pedig dalra fakadnak.

Vizy Márton zenéje alapvetően nem bonyolult. Énekeseit nem teszi ki komolyabb megpróbáltatásnak, hangszerelése pedig a harmadik dal után monotonnak hat. A jól ismert versek fülbemászó vezérmotívumok, dramaturgiai súlypontok hiányában karakter nélkül maradnak, két perccel a kötelező vastaps után pedig csak az duruzsol az ember fülében, ami egyébként is: a költő sorai. Két kivétel: a Kopogtatás nélkül Muri Enikő előadásában, aki színészi hiányosságait ezzel a dallal nagyjából kompenzálta is, illetve a Tőkések hasznáról, ami igazából csak egy arcpirító, tömeges félrehallás következtében tudott maradandóvá válni. Sajnos a másik két főszereplő sem tudta emlékezetessé tenni az estét. Krassy Renáta bársonyosan rekedt hangja a legváratlanabb pillanatokban csúszott el, mélysége és magassága egyaránt kiszámíthatatlan kalandok elé állította a hallgatóságot. Posta Victor énekhangja jóval megbízhatóbbnak bizonyult, ugyanakkor alakítása tökéletesen nélkülözte a szövegek mélyreható elemzését. Sokadik váteszi sistergéssel előadott próbálkozása után Attilája az érdektelenségbe fulladt.

A kultúra válsága nem azonos a pénztelenséggel. Az a gazdaság válsága, ami - lévén szó anyagi természetű dologról - többnyire átmeneti és ideiglenes. A kultúra válsága az, amikor egy társadalomnak nincs hozzáférése a saját maga által kitermelt kulturális javakhoz. Ahelyett, hogy vele együtt élne, múzeumba helyezi, légmentesen szigetelt, steril vitrin mögé zárja és mint kihalófélben lévő jószágot, az unalom áhítatával csodálja azt. A kultúra válsága hosszasan elhúzódik, mert azt jó ideje kétféle megoldással igyekeznek orvosolni a szakemberek: elitizmussal vagy infantilizmussal.

Szente Vajk és Szirtes Tamás színrevitelével kapcsolatban sokszor és sok helyen elhangzott, hogy a fiatalokat szeretnék megismertetni József Attila költeményeivel, akikről tudvalevő, hogy nem olvasnak. Pedig a fiatalok igenis olvasnak. Mást se csinálnak egész nap. Ha nem is a könyv az egyetlen médium, amin keresztül információhoz jutnak, de olvasnak. Hogy a középiskolai oktatás nem biztosít számukra elég élményanyagot, az nem az ő hibájuk. Az Én, József Attila kizárólag akkor tudná elérni a fiatalok ingerküszöbét, ha átgondolt remekmű lenne. De nem az, nyilvánvalóan nem az.

(Videónkon az előadás másik szereposztásának József Attilája, Nagy Sándor, illetve Vágó Mártája, Balla Eszter látható.)