Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2026. nyári számában jelent meg.
Érezhetően meghatódtál, amikor megkaptad a Magyar Állami Operaház Kamaraénekese elismerést. Hogyan emlékszel vissza arra a napra?
Mint minden előadás előtt, nagyon izgultam. Azt gondolná az ember, hogy ez idővel csökken, de nem, egyre jobban érzem annak a felelősségét, hogy milyen minőségben tudom átadni a közönségnek azt, amit szeretnék. Lucia ráadásul az eddigi legnagyobb szerepem. Az opera végén, amikor kijövök meghajolni, a kórus hátul kétfelé vonul, és én középen megjelenek. Mindig nagyon picinek érzem magam ehhez a nagyszabású gesztushoz, pedig abban az operában valóban én vagyok a címszereplő. Amikor meghallottam a díjátadást jelző fanfárt, rögtön végignéztem a társaimon, és arra gondoltam: „Vajon ki fogja kapni a hattyút?” Eszembe jutott, hogy talán én, de azt éreztem, ha más lesz a kitüntetett, akkor is ugyanúgy fogok tudni örülni. Ezután a színpadra lépett Almási-Tóth András, és felidézte egy pár évvel ezelőtti mondatomat, amikor
arról beszéltem, hogy lelki értelemben késznek érzem magam a drámaibb szerepekre.
Akkor tudatosult bennem, hogy én vagyok a díjazott. Olyan volt, mintha minden álmom teljesült volna: elénekelhettem ezt a csodás szólamot a mindig támogató kollégákkal, majd megkaptam az OPERA által adható legnagyobb elismerést – ez teljessé tette a boldogságomat.
Hogyan készülsz egy ilyen komplex, technikai értelemben is nagyon nehéz feladatra, mint amit a Lammermoori Lucia jelent?
Az előkészületek minden előadás napján már otthon elkezdődnek, ezeken a reggeleken először is skálázni szoktam. Főleg a stressz miatt úgy érzem, nem vagyok teljesen jó formában – de aztán a férjem megnyugtat, hogy nincs itt semmi probléma, és mire a színházba érek, minden rendbejön. (Nevet.) Maximalistaként bármilyen állapotban vagyok, száz százalékon szeretnék teljesíteni. Mindig nagyon várom azt a pillanatot, mikor végre belépek az öltözőm ajtaján, leülök a zongorához, ismét énekelni kezdek, és közben rájövök, hogy a férjemnek már megint igaza volt, és úgy szól a hangom, ahogy szeretném. Olyan elővigyázatosságaim nincsenek, hogy nem eszem csokoládét vagy olajos magvakat éneklés előtt.
Ráadásul az említett előadás délelőtt volt, ami elég extrém helyzetnek tűnik egy ilyen virtuóz szólam esetében.
Ha egészséges vagyok, ez nem okoz gondot, a múltkor reggel nyolckor felskáláztam háromvonalas F-ig, mert A színigazgatóban az a legmagasabb hang. A két gyermekem születése után körülbelül egy kis terccel mélyült a hangom, korábban a Hoffmann meséiből Olympiát háromvonalas Asz-okkal énekeltem. Az most már azt hiszem, nem menne.
Ezek a testi folyamatok is szerepet játszanak abban, hogy más irányra vágysz?
Azt szoktam mondani, hogy a szerencse nem más, mint az isteni logika.
Valahogy mindig olyan feladatokat kaptam a pályám során, amelyek épp az aktuális lelkiállapotomhoz igazodtak. Minden válságomnál az a zene talált meg, ami segíteni tudott, mert én tényleg imádok énekelni. A fiziológiai változások miatt is sokan mondták már, hogy drámaibb irányba kellene elmozdulnom – sötétebb, gömbölyűbb lett a hangom, és megnőtt a volumene is –, de emellett úgy érzem, a lelki fejlődésem miatt még mélyebbre tudok nyúlni magamban a súlyosabb érzelmi tartalmakkal bíró karakterek megformálásához.
Szemere Zita a Bánk bánban (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
Azonkívül, hogy az eddigi legnagyobb szereped, hogyan élted meg a Lammermoori Luciával való találkozást?
A nyilvános főpróbán egészen különleges élményt tapasztalhattam meg,
egyszer csak azt éreztem, hogy megadom magam annak a fölsőbb energiának, amelynek az eszköze vagyok.
Valami hirtelen átszakadt bennem, elmúltak az egóhoz köthető gondolatok. Nem féltem. Már nem volt fontos, ki mit fog szólni ahhoz, hogyan énekelek, csak átadtam magam a zenének. Áldott állapot volt, tökéletes egyensúly. Ez a lelki újjászületés azóta is befolyásolja a magánéletemet és a jelenlétemet a színpadon.
Milyen további, drámaibb szerepek jelentettek mérföldkövet az életedben, illetve melyeket lenne jó ezután megformálni?
A Bánk bán Melindáját New Yorkban is énekelhettem, az egyfajta lelki rávezetés volt Luciára, az elhagyatottság, a férfiakban való csalódás, az őrülés fázisain keresztül. Ami a jövőt illeti, szeretném elénekelni Lakmét, kipróbálni magam a Traviata Violettájaként, valamint mostanában egyre többet foglalkoztat Konstanze karaktere is Mozart Szöktetéséből.
A jövő évadban azonban más oldalaidat is megmutathatod, hiszen Belinda leszel a Dido & Aeneas ifjúsági előadásain, és újra színre kerül a Figaro3.
Az opera nem könnyen befogadható műfaj a gyerekek számára, viszont könnyebb hozzájuk kapcsolódni, mint a felnőtt nézőkhöz. Ezért igyekszem nekik úgy játszani, hogy minél jobban lekössem a figyelmüket. Ez egy vígoperában, mint A színigazgató, egyszerűbb, de remélem, hogy Belindaként is tudok majd valami olyat nyújtani, amitől megszeretik a zenés színházat. Más szempontból speciális produkció a három operából egybegyúrt Figaro3,
Dömötör András, a darab rendezője egy családállítás köré építette fel a koncepciót. A pszichológiához köthető témák engem mindig is érdekeltek.
Ráadásul a próbafolyamat kezdetén meghívott egy szakembert, aki velünk is végigcsinálta ezt a módszert. Ez a foglalkozás annyira összekovácsolta a csapatot, és olyan belső irányt adott nekünk, amelyből a mai napig tudunk meríteni az előadásokon.
Mindezek mellett mik az elképzeléseid a jövőre nézve – akár szakmai, akár bármilyen más szempontból?
A tervem az, hogy minden menjen olyan szépen tovább, ahogyan eddig is, hiszen a tenyerén hordoz a sors. Nagyon családcentrikus ember vagyok, többek között ezért sem mentem külföldre énekelni. Nem tudnék előadás után egyedül ülni egy szállodai szobában. Az is fontos, hogy rendszeresen járjak az énekmesteremhez, Kovácsházi Istvánhoz. Rendkívül sokat jelent számomra a szakmai iránymutatásai mellett az a fajta pszichés támogatás, ami nélkül elképzelhetetlen ez a szakma. Az egyetlen dolog, ami hiányzik az életemből, egy balatoni házikó lenne. Nem kell, hogy a parton legyen, csak valahol a tó környékén. Gyerekkorom óta úgy érzem, ha arrafelé járok, hogy hazaérkeztem. De ami igazán fontos számomra, az már mind az enyém. Gyönyörű családom van, egészségesek vagyunk, boldogok, és azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek: énekelhetek.
Fejléckép: Szemere Zita (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
