Doktorainak megnyugtatására Wagner „férfiasan küzdött a kísértés ellen", hogy papírra vesse a Lohengrin szövegét, amely a fejében már formát öltött, s ehelyett valami egészen mással foglalta el magát: „Gervinus Német irodalomtörténetének néhány utalásából élénk képet alkottam magamban a nürnbergi mesterdalnokokról és Hans Sachsról. Különösen izgalmasnak találtam a »jegyző« intézményét és azt, hogy általánosságban mi a szerepe a mesterdalnokokkal szembeállítva. Anélkül, hogy ennél többet tudtam volna Sachsról vagy a kor többi költőjéről, egyik sétám alkalmával kitaláltam egy mulatságos jelenetet, amelyben a cipész mint népszerű költőiparos megleckézteti a jegyzőt: miközben az énekel, kalapácsával sámfán üti ki a hibapontokat, hogy elégtételt vegyen rajta vaskalapos melléfogásaiért. Számomra ez az egész két pontba sűrűsödött: egyrészt abba, ahogy a jegyző felmutatja a krétajelzésekkel teli táblát, másrészt Sachs képébe, amint magasba tartja a cipőt, amit a jegyző hibáit jelezve készített. Így fejezik ki ítéletüket az éneklésről."

Van egy bensőséges pillanat a Mesterdalnokok II. felvonásának 4. jelenetében, amikor Éva és Sachs a másnapi dalnokverseny indulóinak esélyeit latolgatják. Bár Éva bízik abban, hogy szíve választottja, Walther nyeri el a díjat s azzal együtt az ő kezét, ő és az özvegy Sachs pár pillanatig eljátszanak a gondolattal, hogy a nagy korkülönbség ellenére házasságra léphetnének egymással. Amikor Sachs azt mondja, túl öreg ő a lányhoz, Éva kétértelműen megjegyzi: „Itt a művészet számít!" Incselkedésével azt fejezi ki, hogy készséggel elfogadja Sachsot, ha a szabályoknak megfelelően övé lesz a győzelem: egymás iránti vonzalmukat e szakasz Asz tonalitása is világossá teszi (ez a hangnem Wagner műveiben gyakran a kiviruló szerelmet érzékelteti), akárcsak a sehr zart (nagyon gyengéden), dolce és dolcissimo előírások.

„Hier gilt's der Kunst"  -  Itt a művészet számít! - ezt  íratta ki a Festspielhausra nagy betűkkel a komponista fia, Siegfried Wagner 1924-ben, amikor Bayreuthot az a veszély fenyegette, hogy a nemzetiszocialisták irányítása alá kerül. „Itt a művészet számít" - Bayreuth történetírója, Frederick Spotts szavaival ez volt az a „szép nagy fügefalevél", amit azután gyakorta kellett felhasználni a kellemetlennek ítélt tények elrejtésére (különösen akkor, amikor a II. világháború után, 1951-ben újra megnyitották az ünnepi játékokat). Olyan mentség volt ez, amelyre újra meg újra hivatkozni lehetett egy évszázadon át, míg el nem söpörte a komponista dédunokája, Katharina korszakalkotó, 2007-es produkciójával. Ebben az egyetlen, nagy visszhangot keltő mondatban benne rejlik a szerelem, a művészet és a politika háromszöge, amely a Mesterdalnokokat jellemzi.

Wagnernek eredetileg egészen más elképzelése volt erről a terjedelmes mesterműről, mint ahogy az megvalósult. Kiadójának, Schottnak így vallott erről 1861 októberének végén: „Az opera címe: »Nürnbergi mesterdalnokok«, és főhőse a joviálisan költői Hans Sachs. A téma kedélyes tréfákban rendkívül gazdag, és büszke vagyok arra, hogy ezzel az eredeti elgondolással, amely teljes egészében saját invenciómból táplálkozik, valami egészen szokatlanra és egyedire találtam rá. A darab versben és zenében egyaránt teljes mértékben könnyed és népszerű stílusú lesz, s az a körülmény, hogy ez alkalommal sem úgynevezett vezető tenorra, sem nagy tragikus szopránra nem lesz szükségem, biztosítékot jelent arra, hogy hamar megtalálja majd az utat az összes színházba."

Ehhez képest az elkészült mű a maga négy és egynegyed órás cselekményével a mai napig kimeríti a legtöbb operaház erőforrásait. Igaz viszont, hogy a zenekarban csupán kettőzött fafúvósok vannak, szemben a Trisztán háromszorozott vagy a Ring négyszerezett fafúvósaival.

A Gervinus-kötet mellett, amit a marienbadi gyógyvízzel együtt szívott magába, Wagner majdnem biztosan felhasználta költeményéhez Jacob Grimm köteteit, Hans Sachs darabjainak J. G. Büsching-féle kiadását és Friedrich Furchau Sachs-életrajzát is, amelyek mind megtalálhatók voltak saját drezdai könyvtárában. Ekkoriban még az volt a fő célja, hogy kigúnyolja a mesterdalnokok szabálykönyvekhez igazodó vaskalaposságát - amit a jegyző testesít meg -, és szembeállítsa ezt a nép természetesebb művészi ösztönével, amit Sachs képvisel. Sachs ebben az első vázlatban még cinikusabb, kevésbé megbízható jellem, s nem az a világ dolgaiban jártas, csupa jószándék poéta-mesterember, akivé a kész műben vált.

Ezután Wagner 16 évre félretette a vázlatot, és csak 1861-ben vette elő a legalsó íróasztalfiókból, hogy megbékítse a kiadóját valamivel, ami fogyaszthatóbb, mint a Ring tetralógia, amelybe 1848 óta olyannyira belebonyolódott. Ekkor újra Grimmet tanulmányozta, és Johann Christoph Wagenseil Nürnbergi krónikáját is, amely bőséges információt tartalmaz a régi mesterségekről, céhekről, és a városról általában. További lehetséges forrásai közül - nincs bizonyíték rá, hogy merített-e belőlük, vagy sem - E. T. A. Hoffmann-nak a 16. századi Nürnbergben játszódó novellája, a Martin mester és a kádársegédek a legfontosabb.

Wagner mindjárt megírt egy második, majd egy harmadik prózai vázlatot 1861 novemberének közepén, tartalmasabbá téve Sachs jellemzését, és őt helyezve a dráma középpontjába, hasonlóan ahhoz, ahogy a tetralógia komponálása során Wotan fokozatosan átvette Siegfried helyét mint a Ring első számú morális támasztéka. Ezt részben azzal a ténnyel magyarázhatjuk, hogy Wagner egyre inkább azonosult Sachsszal, az ügyes iparossal, aki alkotóművész is egyben, s aki megérti, hogy a legjobb német hagyományt egyesíteni kell a jövő zenéjével - ez az a lecke, amit a fiatal, impulzív Walther a suszter-poéta műhelyében megtanul. Wagnert is izgatták az álmok, és Schopenhauer inspirálta gondolatot ad Sachs szájába, aki így szól Waltherhez: „A szív, a vágy, azt tudjuk jól, / Hozzánk az álom nyelvén szól; / Költészet meg a versírás / Nem más, csak ébren álmodás." (Várady Antal fordítása)

A művészet megújulásának eszméjét átszövi a szerelmi érdek. Pillanatig sem lehetnek kétségeink afelől, hogy a lány Waltheré lesz, miután a vaskalapos jegyző, Beckmesser csúfosan alulmarad vele szemben. Némi bizonytalanságot visz azonban a cselekménybe Sachs és Éva finoman vérfertőző flörtje: mint megtudjuk, a lányt kisgyermekkorában Sachs a karján ringatta, mivel elvesztette feleségét és gyermekét, s a gondolat, hogy „így lenne gyermekem és nőm", mindkettejükben fölmerülhetett.

Ha a művészet és a szerelem a háromszög két oldala, akkor a harmadik oldal a politika - és itt még ingoványosabb talajon járunk. Már utaltunk rá, hogy a nácik kisajátították a Mesterdalnokokat, és bár sokan szeretnék letörölni Wagnerről ezt a szégyenfoltot, nem olyan könnyű kihúzni őt a slamasztikából. Az, hogy Wagner antiszemita gondolkodása áthatja a művet, kézenfekvőnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy ez a rögeszme a mű komponálásakor teljes mértékben megfertőzte gondolkodását. Mint Barry Emslie fontos új könyve (Richard Wagner and the Centrality of Love; 2010) világossá teszi, Wagner a zsidókat valódi kreativitásra és igaz szerelemre képtelennek ítélte. Beckmesser, a jegyző ezt a kettős hiányt testesíti meg. Egyrészt megalázza magát nevetséges szerenádjával (II. felvonás) és elfuserált próbálkozásával, hogy leminősítse Walther nyertes dalát (III. felvonás). Másrészt komolytalan a puszta gondolat, hogy a zsémbes öreg ítész lelki társa lehetne Évának. Beckmesser tehát kudarcot vall mind a művészetben, mind a szerelemben. Mivel képtelen összhangba hozni a szöveget és a zenét (Wagner felfogása szerint ez a jó dalnok ismérve), a III. felvonásban nevetségessé válik (már ha képesek vagyunk eltekinteni a jelentben rejlő kegyetlenségtől). Művészi terméketlensége azonban Wagner szemében része a szerelemnélküliségnek.

A nácik számára elsősorban az volt vonzó a Mesterdalnokokban, hogy az opera a tősgyökeres német társadalmat ábrázolja a középkori Nürnberg idilli, prekapitalista, macskaköves utcáin. Itt áll előttünk a modern Németország egyetlen reménye, az ipari „fejlődéstől", idegenek uralmától, faji asszimilációtól ostromolva. Csak a „szent művészet", amely mellett Sachs a néphez intézett hordószónoklatában (III. felvonás) kiáll, hozhatja el a megbomlott társadalomnak a várva várt megváltást.

A művet helyenként fennhéjázónak vagy akár unalmasnak érzik egyesek: leginkább akkor, amikor Dávid felmondja a mesterek szabályait az I. felvonásban, vagy amikor Sachs nehézkes kalapácsütésekkel pontozza Beckmesser szerenádját. Ugyanakkor a partitúrában egymás mellett találjuk a tökéletesen expresszív részleteket és a szilárd, magabiztos diatóniát, ahogy egyszerre van meg benne a művészet és a szerelem misztériumát kutató elmélyült elmélkedés, valamint az a sötétebb oldal, amit nem láthatatlanná tenni, hanem megérteni kell. Biztos, hogy nem a művészet az egyetlen, ami itt számít, legalábbis ha a felszín mögé nézünk. Mindenütt ez a helyzet Wagnerrel, de sehol sem inkább, mint ebben a problematikus, mégis nagyszerű műalkotásban.

Fordította: Garai Attila

(Részlet az angol Wagner-kutató Richard Wagner - Bayreuth varázslója című 2012-es könyvéből, amely a Rózsavölgyi és Társa gondozásában jelenik meg magyarul 2013-ban.)