Drámai vég és könnyed szórakozás. Áriák és vidám nóták. Nemes pompa és giccsbe hajló csillogás. Talán ezen ellentétpárok jutnak elsőként eszünkbe, ha az operák és az operettek jellemzésére kérnek minket. Ha azonban mélyebbre tekintünk, a különbségek mellett sok hasonlóságot fedezhetünk fel: a hangképzésben éppúgy, mint a dallamvilágban és a történetekben. Nem véletlen tehát, hogy maga az operett kifejezés is utal a gyökerekre: a Mozart adta név jelentése "kis opera".
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operaszakán végzett Geszthy Veronikát, a 2008-ban a Magyar Állami Operaház ösztöndíját elnyerő Boncsér Gergelyt, és a klasszikus és modern operákat egyaránt éneklő Vadász Dánielt is láthatjuk estéről estére a Budapesti Operettszínház színpadán. Mindkét műfajban képviseltetik magukat, olyan művészek nyomdokaiba lépve ezzel, mint Sárdy János, Sass Sylvia vagy éppen Simándy József, akiknek nem is volt kérdés, hogy a nagy operai szerepek után egy-egy operettel is megörvendeztessék a közönséget.
"Az opera és az operett is ugyanazt a klasszikus hangképzést igényli. Ezen a szinten még nem válnak szét a műfajok. Olyannyira nem, hogy azt mondhatjuk: építik, segítik egymást. Így azt sem választanám szét, hogy valaki operett- vagy operaénekes-e" - kezdte a kérdés megválaszolását Geszthy Veronika, akinek véleményét Boncsér Gergely egészítette ki: "Bár technikailag ugyanazokat a fogásokat alkalmazzuk mindkét műfajban, az operettben a történetek vidámságából, könnyedségéből adódóan több játék engedhető meg." A művésznő szerint azonban ez a nézőpont is hamar megdönthető: gondoljunk csak a Figaro házasságára vagy Donizetti operáira: sok mozgással, fülbemászó dallamokkal ezekben a darabokban is találkozunk. "A legnagyobb különbség abban van, hogy az operákat végigkomponálják, míg az operettekben nagy hangsúlyt kapnak a prózai jelenetek is. Ez pedig - a próza és a klasszikus ének együttes megjelenése - technikailag nehezebbé teszi az operettet: nem egyszerű elsajátítani a beszéd- és énekhang közötti váltást. Mindegyikhez más-más módon használjuk a hangképző szerveinket, és a színpadon mindkettőnek hitelesen kell szólnia."
Boncsér Gergely emlékeztetett rá, hogy a prózamondás a klasszikus értelemben vett színészeknek, a prózistáknak a feladata, mivel azonban a zenés színdarabokban énekesek szerepelnek, így rájuk plusz feladat elsajátítása hárul. Míg a régi időkben a magas szintű éneklés mellett kevésbé volt hangsúlyos a kiváló színészi játék, addig ma ez egy teljesen alapvető elvárás; az operetténeklés ilyenformán sokrétűbb, mozgalmasabb: ének, próza, tánc együtt van jelen. "Az, hogy valaki mindkét műfajban helyt tud állni, pusztán tehetség, adottság kérdése" - tartja az ifjú bonviván, akinek véleményével teljesen egybevágnak Vadász Dániel szavai. "Az, hogy egy operetténekes szokott-e, tud-e operát énekelni - és fordítva -, nem a műfajok közötti átjárhatóságról, hanem magáról az egyén képességeiről ad információt. Ugyanez igaz az operett-musical kapcsolatra is. Ezért úgy vélem, teljesen felesleges mind a műfajok, mind a színészek kategorizálása. Én magamat egyszerűen énekesnek tartom, hiszen az operák és operettek mellett szívesen éneklek dalokat is. A manapság kedvelt mindennemű besorolás sokkal inkább elválasztó, mint összekötő jellegű."
Gianni Schicchi - Budapesti Operettszínház
A Budapesti Operettszínház 2010/2011-es évadában kísérleti jelleggel, hat alkalommal tűztek műsorra operát. Rögtön kettőt, Puccini Gianni Schicchijét és Vajda János Mario és a varázslóját. Bár a vállalkozás meghökkentőnek tűnik, Szabó P. Szilveszter egy korábbi, a Fideliónak adott interjúban úgy fogalmazott: "az, hogy hol játszunk operát, nem helyfüggő."
"A mai világunk egyre inkább ellaposodó, egyre sivárabbá váló kulturális közegében az embereknek nagy szüksége lenne a többrétű szórakozásra - mondta Boncsér Gergely. - Ezért is fantasztikus Kerényi Miklós Gábor munkája: behozott, és a musicalekhez és operettekhez szokott nagyérdemű elé tett két operát. Megmutatta, hogy az opera nem csak komoly és drámai, hanem, a Gianni Schicchire gondolva, víg is lehet. Bár az operát nemesebb műfajnak tartjuk, de ha magát a teljes szórakoztató szakmát nézzük - amelynek mi is tagjai vagyunk -, akkor a két műfaj ugyanolyan jelentős szerepet tölt be."
Aki "bátor" volt, és megnézte az előadásokat, az nagyon jól szórakozott, hiszen Puccini vígoperája is modern környezetben került bemutatásra, de úgy, hogy közben a darab mondanivalója teljes egészében megmaradt és nem sérült. Vajda János pedig eleve kortárs szerző, az ő műve kevésbé kanonizálódott, így könnyebben hozzá lehetett nyúlni. Az előadás kapcsán Szabó P. Szilveszter személye külön érdekesség, hiszen ő musicalénekesként szerepelt - operett- és operaénekesek oldalán - egy operában. Geszthy Veronika elmondta, hogy a szerző természetesen mindvégig tudott a próbafolyamatokról és Kerényi Miklós Gábornak, a színház főigazgatójának elképzeléseiről a színrevitellel kapcsolatban. "A Mario és a varázslónak már olyan modern zenei világa van, hogy teljes mértékben beleillik Szabó P. Szilveszter - kifejező, sokszínű, nem "operás" - hangja." Cipolla karakterének megformálásról a művész korábban elmondta, a feladathoz elsősorban színészként, nem pedig énekesként kellett közelítenie, mert ha elkezdi utánozni az operistákat, az első percben elvérzik és nevetségessé válik.
Tudnunk kell még, hogy az operák és az operettek is - és itt is rokon a két műfaj - akusztikus környezetre íródtak, szimfonikus zenekari kísérettel, ami nem elnyomja, hanem megsegíti az énekhangot, így alapvetően nincs is szükség erősítésre. Bár az említett két darabnál a Nagymező utcai teátrum kevésbé megfelelő akusztikájára hivatkozva használnak mikroportot, Kerényi Miklós Gábor elmondása szerint távlatilag az erősítés adhatja vissza az operák elvesztett népszerűségét, illetve a Vajda-zene esetében olyan színeket is meg tud mutatni, ami a mai fiatal, nem operába járó közönséget ráébreszti arra, micsoda nagyszerű muzsikát hall.
Az operettek meg- és felújítására több példát is láttunk már, míg az operák „felfrissítése", mai korba helyezése - a nyugati országokkal ellentétben - Magyarországon még sehol sem tart. "Ez részben politikai okok, részben a folyamatos vezetőségváltások és egy stabil koncepció hiánya miatt van. Kétségtelen, hogy ma hazánkban az operett örvend nagyobb népszerűségnek, ami a komoly, és áldozatos munkát dicséri" - mondta Boncsér Gergely. Geszthy Veronika szerint azonban nehezebb dolga van az operarendezőknek: "Abból kifolyólag, hogy az operák teljes librettóját megzenésítették, sokkal inkább meg van kötve a rendezők keze. Rövidíteni, húzni természetesen szoktak a műveken, de nagy átírásra nincs lehetőségük. Nem úgy, mint az operetteknél, ahol egészen nyugodtan raknak át dalokat egyik felvonásból a másikba, vagy éppen szólóból duettet írnak, a prózai részek megváltoztatása pedig szinte már magától értetődő. Megjegyzem, én ezzel nem mindig értek egyet." Vadász Dániel megállapításai nyomán elmondhatjuk, hogy a titok az igaz és érvényes gesztusokkal teli színházban rejlik. Abban, hogy hús-vér embereket, valódi karaktereket lásson a néző a színpadon. "Ha hitelesen, igaz ember módjára játszunk, akkor a közönség velünk jön, és bárhova elvihetjük őket, műfajtól függetlenül" - mondta ki a végszót Geszthy Veronika.
hírlevél
