– Amikor 2005-ben először hallottam énekelni a Nyesztyerenko-kurzuson, egyből arra gondoltam, hogy végre van valaki, akinek számos egyéb erőssége mellett belülről sugárzó és szép is a hangja. Van-e bármilyen értelme egy énekes megítélése szempontjából ennek a kifejezésnek?
– Számomra mindenképpen, hallgatóként és előadóként egyaránt. Nyilván önmagában a voce színe sokat elárul az illető személyiségéről, de önmagában ez is csak olyan, mint a tehetség: jó, ha van, de egy komoly pályaív befutásához messze nem elég. Képezni, vigyázni kell rá, mert el lehet rontani, meg lehet keményíteni.
Pasztircsák Polina
– Budapest után Olaszországban tanult, Mirella Freninél, holott eredetileg nem is muzsikusnak készült. Mekkora váltást jelentett ez az életében?
– Óriásit! Ugyan zeneiskolába jártam, és tizenhat éves korom óta, mintegy isteni szikra hatására tudtam és éreztem, hogy énekes szeretnék lenni, mert így vagyok képes tökéletesen kifejezni a bennem rejlő erős és mély érzelmeket, mégis egy világsztárnál tanulni külföldön iszonyatos koncentrációt és odaadást igényel. Már önmagában az kihívást jelentett, hogy egyáltalán megértsem, miről van szó. Nem is beszélve a rengeteg új információról, kezdve a nyelvtől az operairodalmon át a zenei fogalmakig... És mindent tudni kellett!
Pasztircsák Polina
– Ha a gyerekkori tapasztalatoknál tartunk, milyen élményt jelent például abban a Bohémélet-rendezésben, díszletben fellépni, amelyet akkor látott?
– Sokszor eszembe jut még a mai napig is, ahogy a barátnőmmel a kakasülőn ültünk. Emlékszem, amikor Tokody Ilona belépett a színpadra, helyette is izgultam. Talán mert akkor már egy merész álom volt, hogy ezt én egyszer még énekelni fogom. Néhanapján be szokott ugrani előadás közben, hogy lehet, hogy valaki éppen ugyanezt éli át odafönt.
– Magához a Magyar Állami Operaházhoz is ilyen szoros szálak fűzik? Az évadkampányban tulajdonképpen a Ház egyik arca lett. Manapság lehet még valóban szoros nexust kialakítani egy intézménnyel?
– Én teljes mértékben kötődöm az Operához, mert Budapesten születtem, nekem ez gyerekkori élmény is. Tágabb értelemben persze ez a fajta ragaszkodás csak érzelmi alapon valósulhat meg, hiszen ma sokan, engem is beleértve, kifejezetten azon dolgoznak, hogy a művészi-alkotói kapocs ne legyen kizárólagos. Mint egy kapcsolatban:
ha egy lapra teszünk fel mindent, könnyen hoppon maradhatunk, ha túl nagy biztonságban érezzük magunkat.
– S ezt az emóción alapuló viszonyt vissza is igazolják a felkérések?
– Úgy érzem, igen. A 2015/16-os szezonban nem tudtam sok mindent vállalni, de a Bohémélet és a Figaro házassága belefért, az Otello-előadásokat és a Bajazzókat viszont a Strauss-opera és a németországi feladataim kedvéért vissza kellett mondanom. Cavalli Veremonda című művében egy cserfes szolgálólányt kellett alakítanom, és annyira boldog voltam, hogy végre nem kell meghalnom! Annak például nagyon örülnék, ha itthon is kipróbálnának egy buffaszerepben, vagy megformálhatnám Norinát, esetleg Susannát, hiszen nagyon szeretek játszani!
– Ehhez képest harmadszorra bújik Violetta Valéry jelmezébe. Daphne-alakítása kapcsán azt nyilatkozta, hogy a karakter tisztasága és naivitása vonzza. Violettáról a naivitást még csak-csak feltételezhetjük, de a hétköznapi fogalmaink szerinti tisztaságot elég nehéz.
– Ez az egyik legnőiesebb operai alak, nagyon szeretem!
A legnagyobb szakmai kihívások egyike előkutatni magamból az eltérő karaktereket.
Igazából mindig világokat, kort és lelkiállapotokat kell meg- és átélni a szerep sikere érdekében. Rám vár a Porgy és Bess is, és ismerve a divatos rendezéseket, nyilván nem a gyapotföldön kell majd hajlonganom, de valami hasonló szociális környezetet kell elképzelnem és megélnem. Tartok tőle, manapság is sokan érzik magukat ebben a hangulatban, ezt kell megteremteni a Traviata esetében is.
Pasztircsák Polina
– Miközben attól tart, hogy szerepeit tekintve beskatulyázzák, a repertoárja meglehetősen széles.
– Azért jó stílusok és korszakok között kalandozni, mert az állandó kihívás teszi számomra valóban izgalmassá a pályát. Nagyon nem örülnék, ha lenne öt figura, és azt kellene játszanom szerte a világban, ennél több ambíciót érzek magamban! Imádom Strausst, a Daphne kiemelkedő, hihetetlenül koncentrált pillanata volt az életemnek, de ha mindennap ezt kellene énekelnem, már nem ugyanezt jelentené.
Alkotói létezésem jelenleg egy gyönyörű és inspiratív káosz és egy nagyon gazdag önismereti folyamat.
– Nem is gondol a jövőre, nem tervezi a karrierjét?
– Inkább lubickolok a dolgokban, amelyek megadattak. Naponta hozok döntéseket, de hosszú távon nem szeretnék semmit sem irányítani. Van persze szerepálmom, mondjuk a Salome, de ezt egyelőre teljesen elérhetetlennek érzem, ezért sokkal inkább arra figyelek, hogy mikor jelzi a testem, ha valami nem tetszik neki. Mivel ez velem együtt időről időre változik, az aktuális döntéseim a pillanat jegyében születnek.
– Vagyis csak az éneklés jelentette boldogság a fontos?
– Abszolút! Amíg azt érzem, hogy ezzel magamnak és a közönségnek maradandót tudok nyújtani, addig színpadon a helyem, de amint eljön az a perc, hogy öncélúan énekelgetek, be kell fejeznem. Ezt egyelőre nemigen tudom elképzelni.
hírlevél
