Nem lehet panaszunk, a világ legjelentősebb operaházaiban fellépő nagy énekesek előbb-utóbb Magyarországra is eljutnak. Még ha a legtöbbeknek akadhat is olyan kedvence, aki nem vagy csak nagyon régen fordult meg utoljára hazánkban, évről évre örülhetünk annak, hogy újabb sztárok lépnek fel valamilyen produkcióban vagy koncerten. Persze az az igazi, ha valakit egy teljes szerepben láthatunk, de
sokan kedvelik a gálákat is, mivel ilyenkor a művész több oldaláról tud megmutatkozni,
és egy könnyed, szórakoztató nyáresti koncertnek is megvan a maga varázsa.
Ugyanakkor gála és gála között is jócskán lehet különbség, az egyes számok hossza, nehézsége, a zenekari betétek szerepe is eltérhet. Aida Garifullina koncertjén feltűnően rövidek voltak vokális részek, többségükben egyszerű, de hatásos darabok csendültek fel. Nem így az énekszóló nélküli számok esetében, Pier Giorgio Morandi és a Magyar Állami Operaház Zenekara igazán emlékezetes pillanatokat szerzett nekünk. A sztárgáláknak gyakori hibája, hogy a karmester személyére nem fordítanak elegendő figyelmet, pedig tagadhatatlan, hogy a dirigens semmivel sem kevésbé fontos, mint a szólista, az egész koncert zenei minősége az ő vállán nyugszik. Morandiról eddig is lehetett tudni, hogy nagyszerű muzsikus, hiszen gyakori vendég Budapesten, neki köszönhetően a koncerten a zenekari számok sem csupán átvezetésként, „töltelékként” funkcionáltak. Nem csak üres frázis azt mondani, hogy biztos kézzel vezényelte az előadást, hiszen
ritka az olyan alkalom, mikor a közönség kényelmesen hátradőlhet, mert egyáltalán nem kell aggódnia, minden hang a helyére kerül-e.
A karmester és a zenekar frissen, feszesen, precízen muzsikált, így a jól ismert nyitányok és intermezzók is igazi művészi élményt jelentettek.
Aida Garifullina és Pier Giorgio Morandi karmester (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Aida Garifullina hamar megnyerte a hallgatóságot, ami nem is csoda, egzotikus szépsége, pompás ruhakölteményei és tagadhatatlanul gyönyörű magas hangjai nagyon hatásos jelenséggé teszik. A koncerten elsőként énekelt áriája, a Casta diva igen jól sikerült, hajlékony és rugalmas hangot szólaltatott meg benne. Aztán következett néhány rövidke, népszerű, de nem különösebben bravúros ária, és
egyszer csak az az érzésünk támadt, mintha az egész koncert csak a ragyogó magasságokról szólna, afféle vokális légtornászmutatványként,
ami ugyan nem idegen a gálaműsoroktól, ám ez a hozzáállás sokszor még operakedvelők kritikáját is kiérdemli. Nehéz megmondani, minek köszönhető, hogy az énekesnő produkciói nem voltak minden elemükben magával ragadóak, de ebben gyaníthatóan szerepet játszott az a távolságtartó magatartás, amivel Aida Garifullina színpadra lépett. Hideg profizmus – talán így lehet legjobban körülírni azt a gondosan kimódolt, de az egyéni sajátosságokat és az emberi közvetlenséget nélkülöző előadásmódot, amivel az énekesnő előadta a darabokat.
Akadt a műsoron aztán néhány olyan, kevésbé gyakran felcsendülő darab, amely kifejezetten illett az énekesnő hangjához, karakteréhez. Gerónimo Gimenez A sevillai borbély című zarzuelájából előadott részlet merész figuráiban remekül meg tudta mutatni technikai erényeit, Leoncavallo Mattinata dalában, mely a hivatalos program zárószáma volt, pedig mintha kissé már oldottabban viselkedett volna. Vajon milyen lehet az énekesnő egy teljes szerepben? Talán egy komplett karakter felépítése jobban megmozgatja azokat az érzékeny művészi húrokat, amelyek csak néha szólaltak meg a koncert vége felé a produkcióiban.
Aida Garifullina, Brickner Szabolcs és Pier Giorgio Morandi karmester (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Az est folyamán Aida Garifullina partnere Brickner Szabolcs tenorista volt, aki maga is visszafogott személyiség, nemcsak duettjeikben igyekezett a közönség minden figyelmét a sztárszoprán felé terelni, de egyetlen önálló száma, a közvetlenül a nyitány után
a Carmenből előadott Virágária sóvárgása közben is mintegy előkészítette a hallgatóságot egy csodált nő színre lépésére.
A művész egyébként igényesen és korrektül énekelt, a ráadásbeli kis rontása pedig csak hozzájárult ahhoz, hogy valami végül csak átbillenjen, és egy természetesebb, spontánabb, mondjuk ki, emberibb produkciót kapjunk.
A művészet örök dilemmája, vajon az egyetlen tökéletes ideál elérése a cél, vagy fontosabb az egyéni sajátosságokból, adott esetben akár hibákból is összeálló sokszínűség. Hiszen bármilyen szép is a csillogás – legyen szó akár az énekesnő ruháját borító, sziporkázó kövekről, akár a magas hangok varázsos fényéről –, az ember vágyna egy kis melegségre is.
Fejléckép: Aida Garifullina és Pier Giorgio Morandi karmester (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
