Mindketten 2010-ben csatlakoztatok az OPERA együtteséhez, de ide még nem párként érkeztetek. Bár ha jól tudom, azért már ismertétek egymást.

Horváth István: Igen, volt korábban egyetlenegy közös pécsi előadásunk, ott már felfigyeltünk egymásra, de akkor éppen csak megismerkedtünk.

Kriszta Kinga: Emlékszem, én akkor már készültem felköltözni Budapestre, Isti is mondta, hogy egyre több pesti munkája van, ezért még minden hátsó gondolat nélkül biztattam, hogy jöjjön csak fel ő is… 

HI: …és én megfogadtam a tanácsot. Itt az OPERÁ-ban azután újra összetalálkoztunk egymással, és habár nemigen voltak közös előadásaink, azért a közeg, a közös pálya és az azonos érdeklődés így is összehozott kettőnket.

Ide Debrecen, illetve Pécs felől érkeztetek annak idején, de egyebekben is nagy út állt már mögöttetek. Magához az opera műfajához mennyire volt könnyű eltalálnotok?

KK: Én Nagyváradon születtem, és sokat énekeltem, mint jószerint minden más gyerek, azonban sem az opera, sem a szólistaság nem volt eltervezett, kezdettől tudatos választás a részemről. Voltaképpen még azt sem éreztem meghatározó döntésnek, hogy a zeneművészeti képzés, magánének szak hallgatójává váltam, mert nem láttam át egészében a képességeimet, az előttem álló lehetőségeket. Az igazat megvallva, még itt a Házban is kellett hozzá úgy két-három év, amíg végre elhittem: igen, opera-énekesnő vagyok, lesz itt jövőm. 

HI: Az enyém göröngyös út, hiszen 15 éves koromig nem is találkoztam a műfajjal. Pécsi gimnazistaként azután voltak kötelező színházlátogatásaink, és ha nem is mindjárt az első, de a második opera-előadás, a Tosca nagyon megragadta a fantáziámat. A legelső opera amúgy A sevillai borbély volt, amiben azóta sokszor felléptem, de kamaszkoromban Puccini sokkal jobban megérintett:

Apukám tanácsára aztán beiratkoztam a kántorképzőbe, ahol azért már jelezték, hogy érdemes lenne komolyabban foglalkoznom a hangommal. De még nekem is jó pár évembe beletelt, amíg el tudtam képzelni magamról, hogy elérhetem azt, amit mára elértem. 

Kriszta Kinga a Hunyadi Lászlóban (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Milyenek voltak az első operaházi élményeitek?

HI: Bevallom, én kezdetben nagyon meg voltam illetődve már magától ettől a csodálatos épülettől, a nézőtértől, a sokkal élénkebben reagáló budapesti közönségtől, és persze az idősebb, nevesebb kollégáktól is. De nem lehetett okom panaszra, mert a hölgyek végtelenül kedvesen fogadtak, és az itt éneklő, már akkor nagynevű tenorok is jóindulatúan figyelték a próbálkozásaimat. Bár ebben talán az is közrejátszhatott, hogy az első itteni szerepeimért (Almaviva, Ernesto) nem folyt kimondottan öldöklő küzdelem.

KK: Nekem elsőre nem is az Operaházzal, hanem a Vígszínházzal volt találkozásom, mert Papagenaként először abban A varázsfuvolában szerepeltem (az izgalmasan tótágast álló Marton László-rendezésben), amelyet ott mutattunk be. Aztán ugyanott átvettem Pamina szerepét, majd következett, már a Házban, a Hunyadi László Gara Máriája, és így

Talán ezért sem éreztem az Istiéhez hasonló mértékű megilletődöttséget.

E másfél évtizedből melyek voltak a számotokra legfontosabb előadások és szerepek?

KK: Nekem ilyen volt a Hunyadi László, de a János vitéz is, hiszen mindkettőben átélhettem a közönséggel való találkozás és a közönségnevelés szépségét. És persze aktuálisan ilyenek a nagy Puccini-szerepek: Liù és Cso-cso-szán.

HI: Volt a kezdet kezdetén a Don Pasquale, aztán A vihar Calibanja: életem talán legnehezebb szerepe egy egészen rendkívüli, megismételhetetlen produkcióban. Nagyon szeretem a Rigolettót, és hát a Bohéméletet: az a Nádasdy-féle rendezés mindenkinek csúcsélmény, ha akár csak egyetlen sorozat erejéig is sikerül oda bekerülnie.

Horváth István A vihar Calibanjaként (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A 2025/26-os szezon mindkettőtök számára kitüntetett jelentőségű, méghozzá szó szerint, hiszen egyként elnyertétek az évad kamaraénekesi címét. Milyen feladatok várnak Rátok?

HI: Nekem gazdag és szép évadom lesz, még ha nem is lesz új bemutatóm. Eljutottam a Bohémélettel Dubajba, járok majd Japánban, leszek Tamino, Edgardo és Don Ottavio is. Az utóbbinak külön is örülök, mivel régen nem énekeltem azt a szólamot – és most felkészültebben és tapasztaltabban találkozhatok a darabbal. Újra játsszuk majd a Valuskát, amiben a Direktor nem túl hosszú, de rendkívül nehéz szólama az enyém.

amikor felkerestem otthonában, hogy együtt, közös munkával a torkomhoz igazítsuk a szólamot. Akkor valami olyasmit tapasztalhattam meg, ami mondjuk Verdi korában még teljesen természetes volt: azt, hogy a zeneszerző a konkrét előadó képességeivel számolva komponál. 

KK: Az én évadomban is szerepel kortárs opera, méghozzá ősbemutató: jövő tavasszal a Thomas Mann regényén alapuló Királyi fenség, Selmeczi György operája. Nagyon várom ezt a bemutatót, mert

Újra éneklem majd az István, a királyban Gizellát, tavasz végén ígérkezik egy sorozatnyi Olasz nő Algírban, és az évad végén lesz két Pillangókisasszonyom is. Cso-cso-szánt 2023 óta énekeltem már Dubajban és Tajvanon is, és mondanom sem kell, hogy milyen sokat jelent ez a szerep egy szoprán számára.     

Ti ugyan igazán ritkán, szinte csak elvétve szerepeltek közös előadásban, de művészházaspár lévén így is a lehető legközelebbi tanúi vagytok a másik felkészülésének, sikereinek, feszültségének vagy éppen szorongásának. Ezt hogyan kezelitek?

HI: Néha bizony van idegeskedés, hiszen az énekesnek előadási napokon rögtön azzal a feszültséggel indul a reggele, hogy rendben van-e a hangja. Ilyenkor sokat segít, hogy a partner számára is ismerős ez a helyzet. 

KK: Ilyen esetben szólnunk sem kell, hiszen annyira jól ismerjük már egymást. Türelmesen kivárjuk, hogy a másik rátaláljon a saját napi ritmusára. Azt hiszem, egyébként is az a legfőbb titkunk, hogy jól alkalmazkodunk egymáshoz.

Fejléckép: Kriszta Kinga és Horváth István (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)