Ha a Jézus Krisztus szupersztárra gondolunk, óhatatlanul Norman Jewison 1973-as filmfeldolgozása jut eszünkbe, melynek címszereplője, Ted Neeley még a második évezredben, kétszer harminchárom évesen is nagy buzgalommal énekli a Gethsemanét. A film viszont épp abban volt zseniális, hogy ötvözte a hippikorszakot és az evangéliumi történetet úgy, hogy közben a kor stílusáramlatait is sikerrel lovagolta meg. Miközben Jézus a pop-rock balladai stílusát hozza, a fekete bőrű Júdás a Motown-hangzást és a soult, Mária a folk egyszerűségét adja a recepthez (eszünkbe juthat Joan Baez), Heródes pedig a music hall felszínességét. A rendkívül széles stílusbeli alapokra épülő, mégis megosztó musical a hetvenes években botrányt okozott, aztán szépen megemésztette a világ. A korban persze már a rockopera műfaja is radikálisan új volt (a The Who Tommyját említhetjük egyedüli precedensként), a rock és az evangélium végképp összeegyeztethetetlennek tűnt. 2015-ben már egy átlagos nyári estét jelent az előadása, egyesek pedig a Tosca, a Carmen és egyéb örökérvényű remekművek mellé helyezik. Nem is ok nélkül, tegyük hozzá, az idős Sosztakovics például maga is irigykedett, miután kétszer is megnézte az 1972-es londoni premiert.
Nemcsak zenei gyökerei halványultak el a műnek, hanem az a komplex viszony is, ahogy a rockopera az evangéliumokhoz viszonyul: a szerzőpáros nem kívánt állást foglalni Jézus istenségét illetően, inkább mint politikai tényezőt ragadták meg, aki szerintük minden emberi jogi és polgári mozgalom mögött fellelhető. De nem is őt, hanem Júdást helyezték középpontba, aki ennek a Jézus képviselte politikai mozgalomnak külső, értetlen szemlélője - két fontos száma (Heaven In Their Minds, Superstar) pedig karakterfejlődésének lenyomata. Nem meglepő módon a mű finoman elhelyezett hangsúlyai elvesztek mára, a legtöbb színpadi koncepció közeledik a hagyományos Jézus-interpretációkhoz - a finom hangsúlyozásokat persze, meg kell jegyeznem, a műfaj sem támogatja.
Nem is lehet eléggé sulykolni, hogy mennyire nehéz egy ilyen, teljes egészében a brit-amerikai könnyűzenei nyelven nyugvó művet magyarosítani kudarc nélkül: a szerencse viszont az, hogy a Lloyd-Webber-Rice szerzőpáros műve jó annyira, hogy túlélje ezt a veszteséget. Pedig a nyelvet beszélő néző azért érzi, hogy például Júdás első dala (Heaven In Their Minds) mégiscsak angolul az igazi, és a soul magyarul olyasféle, mint A tanú citromsárga narancsa.
Ugyanakkor eszem ágában sincs a musical magyarításának kudarcát hirdetni, főleg egy olyan remek előadás kapcsán, mint amilyet a napokban láthatott a margitszigeti Szabadtéri Színpad közönsége. Forgács Péter megkerüli a fenti kérdéseket ugyan, de izgalmas és dinamikus kompozícióvá gyúrja a művet. Jézusa rendíthetetlen messiás, akit süketek, csonkák és leprások emelnek a vállukra (és nem ez az egyetlen jelenet, ahol glóriaként veszik körbe a szereplők). Júdása viszont annál izgalmasabb, nyughatatlan alkat: olyan, aki izgága, értetlen, indulatos tanítványból tragikus hőssé válik, de közben tisztában van saját tragikumával.
Megfelelőbb embert pedig aligha találhatnánk Júdás szerepére, mint Sándor Pétert, aki pár hónapja majdnem beteljesítette a közhelyt, és belehalt a szerepébe: márciusban a túl szoros hurok kis híján megfojtotta az énekest. Ezen az estén szerencsére nem is került a nyakába, az akasztást a néző képzeletére bízta a produkció. Ő viszont remekel a szerepben, magas tartományban erőteljes, kiválóan bánik a torzított hangokkal, és bár az elején kissé kifúlt a színpad megmászása után, egyébként gond nélkül ugrott le a lépcső nyolc-tízedik lépcsőfokáról is. Tordai Hajnal jelmeztervezőt dicséri az utolsó számban viselt ruhája, és talán van jelentése annak is, miért fekete a szokásos fehérrel szemben (most akkor Júdás a pokolba, vagy mennybe ment?). Hasonlóan remek volt Szomor György mint Jézus: habár néha ott is fejhangot használt, ahol már nem kellett volna, döbbenetes hatást keltett sikolyával, a Gethsemáné méltó módon mesterművé vált megformálásában. Mózes Anita néhány bizonytalan hangindítástól eltekintve kiváló Mária Magdolna, több hangsúlyt helyez a szexualitásra, és hangjával is az érett, tapasztalt nőt közvetíti. Noha legnagyobb dala befejező hangjai hagytak némi kívánnivalót maguk után, a Pilátust megformáló Fejszés Attila már megjelenésében is kiváló a szerepre, Forgács Péter a nyegleséget és a profizmust elegyíti mint Heródes, s a többi énekesre sem panaszkodhatom. (Ha valamiért, a zárójelenetek ügyetlenül mozgó, fehér ruhás férfitáncosai szemben viszont hadd éljek kifogással.) A Silló István vezénylete alatt játszó zenekar pedig nagyszerűen teremtette meg a mű jellegzetes hangzását, különösen ami rézfúvósokat és billentyűket illeti.
A Júdás utolsó dalában színre lépő "soul sisters" hatására végre azt is elfelejtettem, hogy "kicsit sárgább, kicsit savanyúbb" lenne a magyar Jézus Krisztus szupersztár. Merthogy valóban nem volt az. Legfeljebb más, és ez kicsit sem probléma.
hírlevél
