- Rossz klisének tartja a negyedik tenor elnevezést, mégis a három tenor nyomdokaiba lép azzal, hogy popkoncerten énekel.
- Két zene létezik számomra: jó és rossz függetlenül attól, hogy pop, klasszikus vagy crossover, habár az utóbbi kifejezést nem igazán tudom értelmezni. Ha úgy vesszük, minden ária koncertem popkoncert, hiszen Puccini vagy Verdi operaáriái a maguk korában slágerek voltak. Az én ún. popzenei fertőzöttségem a hatvanas évekig nyúlik vissza. Ijúkoromban Beatles dalokat énekeltem Rosario utcáin, de később is, amikor Argentínából Olaszországba költöztem a feleségemmel, megesett, hogy utcai éneklésből kerestem a kenyeremet.
- Otello emblematikus szerepe idestova húsz éve, a Claudio Abbado vezényelte 1997-es torinói előadás óta végigkíséri a pályáját. 2013-ban a Buenos Aires-i Teatro Colónban a rendezést és a díszlettervezést is magára vállalta. Miben változott az évek során az elképzelése erről a Verdi műről?
- Otello se nem hős, se nem nemes. Kezdettől ebben a deheroizált felfogásban játszottam, ami sokaknak nem tetszett, másoknak viszont bejött. Az én Otellóm inkább Shakespeare és Boito szövegére épül, mintsem kizárólag a tenor hős nagyságára. Huszonévesen még el kellett képzelnem a gyilkos szenvedélyt, a féltékenységet, amit egy középkorú férfi érez. Mára már, az ötvenes éveimben megvan hozzá az érettségem, hogy ne az elképzeléseimből táplálkozzak, hanem a saját élményeimből. Noha lélekben fiatalnak érzem magam, reggelente, amikor felkelek, bizony hol itt fáj, hol ott fáj a térdem, a vállam. Ezek a személyes tapasztalatok fontosak ahhoz, hogy belülről is megértsem Otello személyiségét a maga fizikai ritmusával együtt.
- Karmester, rendező, díszlettervező minőségében komplex módon foglalkozik az operával, a zenés műfajjal. Manapság nagyobb örömét leli a zenekari munkában, mint az éneklésben?
- Mindegyik teljesen másfajta kihívást jelent. Az éneklés mondhatni személyes ügy, egy énekesnek magáért kell felelősséget vállalnia, a saját aznap esti fizikai, mentális, lelki állapotáért. Leginkább a közönséggel való kapcsolatteremtés miatt énekelek idestova harminc éve. A karmesteri munka ezzel szemben nagyobb felelősséget jelent, teljes ráhangolódást a zenekarra, az énekesekre, az egész alkotói csapatra. Ha hibázol, akkor miattad szenvednek a többiek, ha jó formában vagy, akkor lelkesíteni tudod őket.
- Mennyire szívügye az elfeledett vagy kevésbé ismert argentin dalszerzők népszerűsítése?
- Amikor csak tehetem, igyekszem hazám, Argentína zenei és kulturális nagyköveteként mozogni a világban. Klasszikus kamarazenei esteket szoktam tartani. A Budapest Sportaréna-beli koncerten egy legendás mexikói zenész, Armando Manzanero egyik dalát éneklem majd.
- Mi igaz abból, hogy szívesen játszana prózai szerepeket akár filmen?
- Nagy filmrajongó vagyok, leginkább a francia művészfilmek és az angol szerzői filmek állnak hozzám közel. Az akciómozit, a speciális effektekkel operáló filmeket nem szeretem. Valóban szívesen vállalnék szereplést egy európai művészfilmben, de még nem találkoztam olyan rendezővel, aki bennem gondolkodna. Amúgy pedig azon a nézeten vagyok, hogy nem baj, ha az ember egy megvalósulatlan álmot dédelgetve hal meg, mert az legalább életében fiatalon tartja.
hírlevél
