- Az örök reneszánszukat élő Donizetti-vígoperákról mindig az jut eszembe, hogy cseppet sem porosodtak be a keletkezésük óta, sőt, hiszen a fonák emberi történetek kortalanok, persze módjával tálalva. A helyzetkomikumokon csak akkor tudunk tiszta szívből nevetni, ha az nem minket, hanem mondjuk, a szomszédot érinti. Ön szerette volna színpadra vinni a Don Pasqualét, vagy a VeszprémFest menedzsmentje kérte fel a darab megrendezésére?

- Igazából mind a kettő. A VeszprémFest eddig nem mutatott be komplett operát, hanem dalesteket állítottak össze különböző neves énekesekkel, köztük a zenei fesztivál nagy kedvencével, Miklósa Erikával. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Erikával nagyon régóta nemcsak szakmai, de baráti jó viszonyt is ápolunk. Miután a Művészetek Palotájában két évvel ezelőtt színpadra vittünk egy nagy sikerű Szerelmi bájital előadást - Miklósa Erikával a főszerepben -, és úgy láttuk, hogy ez a Donizetti-féle bel canto világ nagyon illik hozzá - arra gondoltunk, hogy jó lenne egy másik operát is kinézni magunknak. Így amikor megkeresett a VeszprémFest vezetése, hogy idén nyáron szeretnének egy teljes operaelőadást bemutatni, Erikával közösen kitaláltuk, hogy a másik nagyon híres és tényleg kacagtató Donizetti-vígoperát vesszük elő, a Don Pasqualét. Tulajdonképpen így jött össze ez a produkció. Egyébként nagyon szeretem a vígoperai műfajt. Ezeket a darabokat mozis operáknak szoktam nevezni, mert szerintem olyanok, mint a jó film: az ember beül, végigszórakozza az estét, de azért a végén ott marad belül az érzés, hogy hát igen, ilyen az élet. Merthogy a nevetés mögött azért tényleg ott van az is, amit az előbb mondott, hogy jó, jó, de velem ezek a visszás dolgok biztos nem történhetnek meg, csak a szomszéddal, közben pedig ott motoszkál az is, hogy magunkra ismerünk sok balfácán szerepben (szélesen mosolyog).

- A félig szcenírozás kapcsán a Müpában is többször felmerült a kérdés, hogy nem igazán jó a kifejezés. Inkább azt mondanánk, hogy ez egy olyan modern játékmód, ami az énekesi szituációkra koncentrál, és nem egy hatalmas díszlet- és jelmezparádéval próbálja ezt a kifejezési eszközt erősíteni. Nekem talán azért is vált kedvencemmé ez az előadási forma, mert szereplőcentrikus. Ezek a jól szerkesztett vígoperák is valószínűleg azért maradhattak fenn, mert nagyon jó karakterábrázolásokat látunk bennük, amiken keresztül magunkra ismerünk, vagy a szomszédunkra, ellenségünkre, vagy bárkire. A Don Pasquale is egy olyan opera, amitől egész egyszerűen nem tudunk szabadulni, még akkor is megnézzük az újabb és újabb verzióit, ha jól ismerjük a darabot. Az azonban nagyon lényeges kérdés, hogy ezeket a legalapvetőbb emberi viszonyokat, amelyeket az opera felvet, hogyan tudjuk közel vinni a mai nézőhöz. Ennek több formája is van. Ami számomra szimpatikus, az nem annyira a külsőségeiben megjelenített modern hatás, hanem azoknak a pszichológiai szituációknak a megteremtése a színpadon, amelyek érthetővé teszik az épp aktuális konfliktust vagy tréfát. Esetünkben van ugye ez a 18. századi érseki palota, ami abszolút stimmelne a darabhoz, de mi az előadást mégis egy picit el fogjuk emelni ettől, ugyanis ez így túlságosan is könnyen adná magát. Olyan effekteket fogunk használni, amiket a Művészetek Palotájában is nagyon sokszor alkalmazunk: a vetítést és a különböző képi megfeleltetéseket az egyes jelenetekhez. Lesz azonban még egy képi csavar az előadásban. Mivel egy valóban nagyon szép palotáról van szó, megkértem egy épületfestéssel foglalkozó csapatot, hogy a darabhoz kapcsoló viccességgel és poénokkal színezze meg ezt az építészeti teret. Tehát itt egy kettős (vizuális) élmény várja a közönséget: egyfelől lesz az épületfestés, ami azt a célt szolgálja, hogy minél látványosabbá tegye az előadást, másrészt a vetítések az operai kifejezést és a színészi játékot erősítik.

- Igaza van, valóban nem lehet szabadulni ettől a darabtól. Láttam a Don Pasqualét Gregor Józseffel, de fiatal főiskolásokkal is, és mindkét produkciót szerettem. Ön szerint kell-e sztárszereposztás ehhez a vígoperához?

- A legfontosabb az, hogy a zenei és a színészi karakter összetalálkozzon. Érdekes, mert nagyon sok megfejtés van, hiszen a zene lehetőséget ad többfajta Don Pasquale-megformálásnak is. Az említett Gregor József-féle előadás valóban legendás volt, azok, akik valaha is látták az alakítását, körülbelül úgy vannak vele, mint Simándy és Bánk bán viszonyával, tehát mással nehezen tudják elképzelni. Roberto Scandiuzzi teljesen más személyiség, mint Gregor József volt, tehát az ő alkatára kell kialakítani, és abba az irányba elrajzolni a figura karakterét. A vígoperának ugyanis az elrajzolás egy nagyon lényeges eszköze, vagyis az emberi jó és rossz tulajdonságok felnagyítása. Ebből ered a Don Pasquale egyik alappoénja. Itt ugyanis nem egy naturális, kisreálban zajló történetet látunk, hanem egy abszurd helyzetet, amelyben valaki azért, hogy ne az unokaöcs örököljön, inkább megnősül. Bár ilyenkor mindig azt mondjuk, hogy ez csak az írói, vagy költői fantáziában születhet meg, számtalan ilyen történetet hallottunk, vagy tapasztaltunk már a saját életünkben is. Ugyanez a helyzet Norina, azaz Miklósa Erika szerepével is, Malatestáról, akit Kálmán Péter alakít, már nem is beszélve, aki, hogy úgy mondjam, bonyolítja a dolgokat. A legnehezebb dolga Ernestónak van, akit Horváth István játszik, mert ő egy szenvedő fél, és neki nehezebb egy olyan jó karaktert találni, amiben ezt a kínlódást végig tudja csinálni (közben szélesen mosolyog).  Közben meg kellenek ezek az ellenpontok, hogy feloldjuk a humoros szituációt, meg persze kicsit belegondoljunk abba, hogy tényleg milyen az, ha az embert a szerelmi életében valamilyen csalódás éri. Szóval ez így jó, ettől működik ez a Donizetti-darab.

- A Művészetek Palotája vezérigazgatójaként már a tavalyi székfoglalójában is hangsúlyozta az intézmények közötti együttműködés és a koprodukciók fontosságát. Elképzelhető, hogy a Szerelmi bájital után, ezt a Donizetti-vígoperát is láthatják a nézők a Müpában?

- Ez a Don Pasquale a veszprémi játéktérre van kitalálva, tehát nehéz lenne adaptálni a Művészetek Palotájára. A fesztiválvezetés kérése az volt, hogy az érseki palota legyen a háttér, úgy van kialakítva a színpad is, tehát ezt nem tudjuk áthozni Budapestre. Az azonban elképzelhető, hogyha úgy sikerül az előadás, ahogy szeretnénk, akkor ezekkel a szereplőkkel megvalósulhat valamikor a Müpában is ez a darab.

- A nyarat kihasználom arra, hogy kedvenc időtöltésemnek, ami a munkám és szórakozásom is egyben, a rendezésnek szenteljem. Tavaly indítottuk újra az Iseumi Játékokat a Varázsfuvola előadással, akkor az Éj királynőjének szerepében Miklósa Erikával. Idén ott augusztus 7-én és 9-én Mozart Figaro házassága című operáját mutatjuk be egy másik szoprán barátommal, Rost Andreával, akivel szintén komoly baráti és munkakapcsolat köt össze. Nem titkolom, hogy nagyon szerencsés dolognak tartom, ha a barátság és munka így együtt van jelen. Tulajdonképpen az élet olyan rövid, miért ne azokkal dolgozzunk, akikkel szeretünk együtt lenni?!