Szacsvay László és Kállai Bori (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Kállai Bori: „Gondolt ez a zeneszerző arra, hogy az énekesnek levegőt is kell vennie?”

Milyen Offenbach muzsikája?

Egészen más zene, mint amit a magyar operettekből ismerünk, sőt még Strausshoz képest is nagyon más. Sodró lendületű, rettenetesen dinamikus és gyors.

Nincsenek benne nagy, éneklős, hatalmas ívek, tartott hangok. A Kékszakállban például egy vagy két lassabb tempójú dal van, a többi mind olyan, mint amikor egy tájfun csap le az emberre. Ezért nehéz is énekelni. Nem is tudom, gondolt-e a szerző írás közben arra, hogy az énekesnek néha levegőt is kell vennie. És miután nagyon „sűrű” a zene, ettől nagyon „sűrű” a szöveg is. Közben arra is gondot kell fordítanom, hogy feltétlenül értse a néző, miről beszélek és énekelek. Szóval mindenkinek feladja a leckét. Az előadásban nem csak a Kékszakáll eredeti zenéi vannak, Dinyés Dániel zenei vezető feldúsította más Offenbach-művekben szereplő számokkal is. Így még tartalmasabb lett a zenei anyag.

Bobéche szenátor feleségét alakítod. Milyen asszony Clémentine?

Bonyolult. Furcsa. Sokszínű. Egy kirakatházasságban élő nő, akit nagyon fiatalon kényszerítettek a szenátorhoz. Nem jó a házasságuk, ezért elég gyakran kikacsingat belőle. Ugyanakkor imádja a státuszából adódó előnyöket, hogy ő a first lady, hogy neki hajbókolnak és ilyenkor ott áll a férje mellett ezerrel.

Ízig-vérig nő. Jó ilyen szerepet játszani, pláne, hogy az utóbbi időben főleg anyákat alakítottam.

Kállai Bori a Kékszakállban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Első ízben dolgozol Székely Krisztával. Hamar megtaláltátok a közös hangot?

Nagyon jó volt vele dolgozni. Értettük, mit akart, és ezt nagyon következetesen képviselte is. Halkan, nagyon egyszerűen, és világosan instruált. Nem játszott elő, csak elmondta az irányt. Nekem sokat segített a rendezés és Kulcsár Noémi koreográfiája is. Tulajdonképpen az igazi főszereplő az énekkar és a tánckar. Állandóan színpadon vannak, minden jelenetben, minden énekszámban szerepelnek. Rajtuk múlik elsősorban, hogy milyen benyomást kap a néző. A próbák során láttam, hogy értik, akarják és csinálják, amit Kriszta és Noémi kért tőlük. Azt gondolom, és remélem, hogy érdekes, egyben nagyon szórakoztató előadás lesz.

Egészen mást látnak a nézők, mint amit megszokhattak egy-egy operett bemutató kapcsán. Kicsit groteszk, kicsit „elemelt” az egész. Remélem, a közönség ugyanúgy megszereti majd, mint ahogyan mi szeretjük.

Szacsvay László a partnered, akivel már játszottál Szolnokon a Luxemburg grófjában.

Húsz évvel ezelőtt játszottunk együtt és nagyon örülök, hogy most újra partnerek lehetünk. És bár ő az ország vezető prózai színházából érkezett vendégként, mégsem érzem azt, hogy ez különbséget jelentene. A zenés darabokban is épp olyan hitelesen kell játszani, mint egy prózai előadásban. Amióta itt dolgozom, azt tapasztalom, mindig is alapvető kérdés volt az, hogy valódi emberi alakokat formáljunk meg. Szacsival sokat foglalkoztunk azzal is, hogy egy-egy poén hogyan szólaljon meg. Tudni kell, mikor ki a fontos. A másik szereposztásban Csuha Lajos alakítja a szenátort, akinek musical sikerei után, ez az első operett szerepe. A későbbi előadások során elegyedik a két szereposztás, így biztos fogok vele is játszani.

Szacsvay László: „Kell egy rendező, aki megmondja a frankót”

Szacsvay László (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Szacsvay László első alkalommal játszik az ország legnagyobb zenés színházában, ahova az előadás rendezője, Székely Kriszta felkérésére érkezett. „Egyáltalán nem kellett rábeszélni. Azt szoktam mondani, olyan vagyok, mint a Gelka – amire persze a fiatalok már nem emlékeznek –, de az a lényeg, hogy a szlogenje így szólt: Hívjon, jövök! Végül is már játszottam operettet, bár kétségtelen, hogy inkább a kuplé világában voltam otthon. Az operett sokak által lenézett műfaj, holott talán ez a legnehezebb mindközt. Nagyon összetett a feladat: prózát mondani jól és érthetően, megfelelő színvonalon énekelni, közben táncolni, millió ember a színpadon, dupla szereposztás, és még folytathatnám.”

Szerepéről szólva megemlíti, hogy régi kollégája és barátja, Benedek Miklós alakította az Operaház 1981-es premierjén Bobeche királyt. Viszont ez a király a mostani változatban szenátorként jelenik meg, hiszen az alkotók, Lőrinczy Attila, Székely Kriszta és Szabó-Székely Ármin átdolgozták a szöveget, a történetet az ötvenes évek miliőjébe helyezték.

Ez a karakter kicsit hasonlítani akar Chaplin diktátor-paródiájához, aki közben egy esendő ember. Teljesen tönkreteszi a feleségével, Clémentine-nel való konfliktus. Ő szerelmes, de a nő egy büdös... majdnem kimondtam, micsoda.

Megöleti, aki egyáltalán szóba áll Clémentine-nel. Ahogy Kékszakáll a hölgyeket, úgy Bobeche a férfiakat tetteti el láb alól.”

A Kékszakáll színpadképe (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Szacsvay László egyelőre leginkább a daloktól fél. A tercettől, ahol két kolléganőjével más-más szólamban énekel, és a finálétól, ahol egy-egy megszólalása van: „Ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha tudom az egészet. Baromi nehéz. Ezeket csak iszonyú sok gyakorlással lehet profi módon megoldani. Mindenesetre dolgozunk ezerrel.”

Nevetve meséli, hogy teljesen más léptékek vannak az Operettszínházban, mint a prózai színházakban. „Szolnokon egyszer a My fair Ladyben le akartam inteni a zenekart, mert megállt az agyam és nem tudtam továbbmenni. A karmesternek, Kesselyák Gergelynek azonban volt annyi lélekjelenléte, hogy tovább engedte a zenekart. Egy-két sor kimaradt, de a szám végére valahogy visszataláltam.” Most Dinyés Dániel dirigálja, akivel már többször is dolgozott együtt, úgy véli, talán az ő keze is benne lehet a meghívásában.

Próbál beilleszkedni az új közegbe, érzi, hogy tisztelik a kollégák, de a generációs különbségek miatt már csak kevesekkel beszélik ugyanazt a nyelvet. „Mielőtt felvettek a főiskolára, egy évig stúdiós voltam a Nemzetiben. 1966-ban, az első osztályba jártam többek között Lukács Sándorral, Bánsági Ildikóval, Hámori Ildikóval. Aztán '71-ben Sinkovitscsal, Kállaival, Avarral, Törőcsik Marival, Majorral, Gobbival játszottam. Amikor először visszaköszönt Kálmán György, borzasztóan boldog voltam. Azóta eléggé megváltozott a világ. De a társaság lelkes, és bízom benne, hogy olyan előadás születik, ami után a néző azt gondolja majd, hogy érdemes volt eljönni.”

A közelgő bemutatótól kicsit elkalandozva felidézi az 1973-as Tovsztogonov rendezte A revizor c. előadást az egykori Nemzeti Színházban, annak apropóján, hogy arról beszél, nem hisz a színházi demokráciában.

A régi iskolán nevelkedtem. Pályám kezdetén úgy hívtam, hogy hapták színjátszás. Nem lehetett beleszólni, el kellett fogadni, amit a rendező kért. Azt szoktam mondani, hogy a demokrácia a színház halála. Ha mindenkit meghallgatunk, abból nem lesz semmi. Kell egy erős egyéniség, aki megmondja a frankót.

A revizorban is lázadtak a színészek, mégpedig nem akárkik: Kállai Ferenc, Major Tamás, Básti Lajos, Avar István. Ki-ki habitusa szerint persze, mondván a rendező nem hagyja, hogy a színész megalkossa magát, mert azt kell csinálni, amit mond. Csak hát senki sem tudott jobbat mondani.”

Kapcsolódó

A Kékszakállú ezer arca

Kékszakáll meséje a legvéresebb mondák egyike, és éppen ezért alkalmas arra, hogy tréfát csináljunk belőle. Az Operettszínház Offenbach-bemutatója előtt a feleséggyilkos nyomába eredünk – ezúttal a művészetek világában.