Nabucco szerepét pályája kezdete óta nagyon sokszor énekelte. Milyen volt most újra találkozni vele?
Valóban, Nabucco volt az első Verdi-szerepem, ezzel is államvizsgáztam épp negyven éve és két hónapja. Ez az idő másnak soknak tűnhet, de nekem csak úgy elrepült. Legalább kétszázhetvenszer formáltam meg a babiloni királyt szerte a világban, de még most is csodaként jár át minden frázisa. Rengeteg részlet most teljesedett be a szerepben igazán. Ráadásul a szabadtéri előadásoknak mindig varázsa van, elragadó érzés a csillagos ég alatt énekelni!
Régi álmom volt az is, hogy a Margitszigeten címszerepet formáljak meg.
Már sokszor léptem fel itt, és fontos operai karaktereket énekeltem el, mint például Jagót, Luna grófot vagy Escamillót, de egy ilyen lehetőség mégis egészen különleges. Szerencsére nagyszerű időt fogtunk ki, úgyhogy igazi ünnep volt mindkét este.
Miben volt más most az ön Nabuccója, mint a korábbiak?
A szerepet nem lehet mindig ugyanúgy megformálni, még egyetlen produkció különböző estéin sem. A rendezés, a kollégák személye is befolyásolja, hogy milyen lesz az előadás. Ha a színrevitel úgy jeleníti meg a darabot, ahogy azt Verdi is elképzelhette, akkor minden zenei motívum, minden színpadi történés kiteljesedhet. Az ilyen produkciók leírhatatlan örömet okoznak az énekeseknek, mint Bán Teodóra rendezése is most, amely kiválóan követte a partitúrát. Ezért talán mondhatom azt, hogy felszabadultabb lehettem, hisz amit énekeltem, összhangban volt a játékkal, a jelmezekkel, a színpadképpel. Nem szeretem az abszurdabb megközelítéseket, azok ritkán tudnak szervesen kapcsolódni az eredeti műhöz.
Milyen speciális kihívásokat jelentett a margitszigeti helyszín?
Kihívás éneklés közben nem belélegezni és lenyelni a fényre gyülekező, repkedő állatvilág egyik tagját sem! (nevet) De komolyra fordítva a szót: a szabadtéren mikroporttal énekelünk, mégsem lehet halkabbnak lenni, mert akkor nem érvényesülnek a zenei megoldások.
Aki nem énekel legalább az operaházi hangja kilencvenöt százalékával, az felerősítve sem fog jól szólni.
Hangot nem lehet erősítéssel „csinálni”, egyszerűen más lesz a hangzásminőség. Ilyenkor is meg kell mutatni a színeket, a hatáselemeket, és ahhoz tudják igazítani az – ebben az esetben szerencsére kiváló – hangmérnökeink a technikát, hogy a jelen lévő 3600 ember jól hallja az énekeseket.
Kálmándy Mihály Nabuccóként Boross Csillával (Fotó/Forrás: Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház)
Nabucco igen összetett figura. A szerep melyik része jelenti önnek a legnagyobb kihívást?
A Verdi-baritonszerepek teljes eszköztára megjelenik benne: a szélsőségesen erőteljes hangszín, a hatásosan kimondott szavak, de mellette a líra is. A hadvezéri karakter mellett lágyabban énekelni is kell tudni, a hatalmas uralkodó, a hazatérő győztes után megjeleníteni a szenvedőt. És azt is, ahogyan Nabucco legyőzi magát, majd végül egy teljesen átalakult, pozitív figuraként jelenik meg. Sok különböző produkciót éltünk meg együtt, mondhatni, jól ismerjük egymást Nabuccóval, ezért az ő érzelemvilágának az ábrázolására inkább lélekfelemelő tapasztalatként tekintek, mint kihívásra.
Milyenek voltak a partnerek?
Az ellenlábasomat, Nabucco lányát, Boross Csilla művésznő formálta meg, akivel külföldön és idehaza is énekeltünk már együtt ebben a műben. Mindketten beszélünk olaszul, és sok alkalmunk volt olasz szakemberekkel csiszolni a szerepeket, így a produkció nagyon meggyőző lett.
A nyelv az egyik legfontosabb alkotóelem, hogy értsük, milyen gondolat hangzott el, és arra mi mit mondunk.
Akkor tudjuk egymásnak adni a lapot, és minden hangsúlyosabban, több energiával szólal meg. A kollégák azt mondták, és a közönség számos tagjától is azt hallottuk, hogy ideális Nabucco-Abigél párost alkottunk. A harc, ami a két figura között, illetve a karakterek belső világában zajlik, lényegi része a darabnak. Nabucco magasról indul, ahonnan lezuhan, és hét év sötétség után akkor emelkedhet ismét föl, amikor megtalálja Istent. Míg Abigél a hatalmat akár az apja holttestén keresztül is megszerezné, de ez csak rövid időre sikerül, mert ellentétes a nép és az Úr akaratával. Tényleg nagy öröm volt Csillával mindezt megjeleníteni, ahogyan a többi hazai és külföldi kollégával is szép volt a közös munka.
Kálmándy Mihály Nabuccóként Kapitány hátán (Fotó/Forrás: Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház)
Volt egy különleges partnere is a produkcióban…
Bán Teodóra rendezőnk a Verdi által megálmodott fehér lovat is megjelenítette az előadásokon. Egy igazi színpadi négylábún kellett bejönnöm, akinek „civilben” Kapitány a neve, és egy csodálatos lény. Pár nappal a főpróba előtt meglátogattuk, hogy megismerkedjünk. Nagyon barátságos volt, azonnal elfogadta tőlem az ajándékba vitt sárgarépát, és igazi színfoltja lett az előadásnak.
Korábban is előfordult már, hogy lóháton kellett szerepelnie?
Már legalább öt alkalommal. Annyi alaptudásom van, hogy elirányítsak egy lovat. Például Szentmargitbányán, a kőfejtő színpadán egy egész seregnyi hátassal vonultam be, Düsseldorfban egy tizenhatezer fős sportcsarnokban pedig a lovak között szerepelt két hatalmas fríz, akik olyan csodálatosak voltak, hogy az embernek elállt tőlük a lélegzete.
Persze minden lónak más a természete, ki kell őket ismerni.
Kufsteinben például megesett egy előadáson, hogy az enyém nem akart bemenni a színpadra, hiába húzták, de amikor a sarkammal jeleztem neki, rögtön elindult, és elfoglalta a helyét. Tudta, hogy az parancsol, aki rajta ül. Lenyűgöző volt ezt megélni. Ennyi külföldi élmény után örülök, hogy most Budapesten is megjelenhetett ez a gyönyörű tradíció.
Fejléckép: Kálmándy Mihály Nabuccóként (fotó/forrás: Gálos Mihály Samu / Margitszigeti Színház)
hírlevél
