Az interjú az Opera Magazin 2025. nyári számában megjelent beszélgetés bővebb változata.
Lelkes operabarátként, aki nemcsak alkalomszerűen, hanem rendszeresen és sűrűn jár az Operaházba, milyen hívószavakra kapja fel a fejét egy-egy évadterv meghirdetésekor?
Mindenevő vagyok, a kultúra területe átfogóan érdekel. Elég sok intézmény soron következő évados és havi műsorterveit át szoktam nézni, legyen szó operáról, táncról, hangversenyről vagy színházi előadásról. A balett az utóbbi néhány évben szivárgott be az életembe legkedvesebb gimnáziumi barátom hatására, aki világéletében nagy táncrajongó volt. Szükség volt a felzárkózásra, ezért az alaprepertoárral kezdtem, mint A hattyúk tava vagy A diótörő, de ezeket néhány évente amúgy is szívesen újranézi az ember. Ezt követték a kevésbé konvencionális művek, de mindig törekszünk rá, hogy legyenek klasszikusok is a megnézendők között. Már kiválasztottuk a 2025–2026-ra tervezett előadásokat: ősszel kezdünk a Rómeó és Júliával, és jövő tavasszal zárunk a Csipkerózsikával.
Az operák esetében is hasonló a metódus: a kedvencek mellett az általam nem ismert darabokra is igyekszem lecsapni. Ilyen volt tavaly Fertődön A lakatlan sziget című Haydn-mű, idén pedig Mozart Idomeneója, amelynek koncertszerű változatát a Müpában a Szent István Filharmonikusok előadásában, Almási-Tóth András rendezését pedig az Operában néztem meg. Otthon mostanában a kardvívóként és hegedűsként egyaránt virtuóz Saint-George lovag szószátyárságában is szórakoztató opéra comique-ját, a L'amant anonyme-ot hallgattam.
Említette, hogy egy gimnáziumi barátja vitte közelebb a baletthez. Ön szerint mi az, ami egy fiatalban elindíthatja az érdeklődést az opera vagy a balett iránt?
Az opera műfaja az emberi kultúra egyik csúcsteljesítménye, hiszen legelemibb élethelyzeteinket, érzelmeinket, vágyainkat, törekvéseinket jeleníti meg a librettó, a zene, a díszlet, a jelmezek és adott esetben a tánc alkotta összművészeti egységben. Ezért kiválóan alkalmas arra, hogy egészen fiatal kortól az előadó-művészetek szeretete felé terelje az érdeklődőket. A varázsfuvola (pláne Parázsfuvolácskaként) vagy a – Turandothoz hasonlóan szintén 1926-ban bemutatott – Háry János a gyerekek által is élvezhető, csodálatos zene; a Donizettik, Verdik, Puccinik folyamatosan műsoron vannak a világ operaházaiban, de akár olyan kevésbé ismert darabok is kiválók a beavatásra, mint az Olasz nő Algírban. Ezektől a könnyen befogadható művektől bármerre el lehet indulni, mert már elültettek valamit a lélekben.
Esetemben az érdeklődés felkeltésében a családnak és az iskolának is fontos szerepe volt. Gazdagréten nőttem fel;
harmadik emeleti lakásunkban rendszeresen felcsendültek operadallamok
– ha épp nem vinyllemezről, akkor édesapám előadásában, aki a Figaro házassága (régi-új magyar címén Figaro lakodalma), a Szöktetés a szerájból, A varázsfuvola, A sevillai borbély és a Háry dallamait fütyörészte vagy áriázta.
Évekig tanultam hangszeren játszani, de ezt nem nevezném sikertörténetnek. Annál többet kaptam a Fazekasban Ungár Istvántól, aki fáradhatatlan lelkesedéssel igyekezett minket beavatni a zeneelméletbe és -történetbe, a klasszikus (azaz Bernstein értelmezésében örök érvényű) zene szeretetébe. Közös munkánkat annak a kétszázéves tanítványi láncolatnak a félkomoly levezetésével kezdte, amelynek általa részeseivé válhattunk: Haydn volt Beethoven mestere, Beethoven Carl Czernyé, Czerny Liszt Ferencé, Liszt Thomán Istváné, Thomán Ungár Imréé, a zseniális vak zongoraművészé, akitől ő, a fia tanult meg mindent, amit csak lehetett. Mi pedig tőle azt, hogy nincs komoly- meg könnyű-, csak jó meg rossz zene. Hogy a csendből fakadnak az értékes dolgok. Hogy sose heherésszünk azon, és végképp ne büszkélkedjünk azzal, hogy valamit nem tudunk.
Hónapokon keresztül hallgattunk és elemeztünk végig népdalokat, gregorián énekeket, miséket, versenyműveket, szimfóniákat, víg- és kevésbé víg operákat; Bachot, Mozartot, Beethovent, Schubertet, Muszorgszkijt, Erkelt, Kodályt. (Magára Haydnra érdekes módon sohasem került sor. Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem, tanár úr így felelt: „Igazad van, csodálatos zeneszerző – de akkor kit hagyjak ki, kit ne tanítsak?” Erre nem volt válaszom.) Tizenhat éves koromban jutottunk el Bartók Béla Kékszakállújához, amely olyan erővel zúdult rám, borzongatott meg, mint előtte semmi más. Szerelem lett első hallásra.
Emlékszem, utána angolóra következett, de
nem eresztett – és azóta sem ereszt – az ötödik ajtó varázsa.
Ungár tanár úrhoz utolsó középiskolai évemben is visszajártam, amikor az ének-zene már nem szerepelt a tanrendben: érdeklődőként én is ott ültem heti egyszeri délutáni érettségifelkészítőin. Idén nyolcvanéves; bár a Fazekasból visszavonult, a Parlandóban gyakran publikál. Remélem, eljut hozzá ez a néhány mondat, és nem veszi majd rossz néven tőlem. Összefoglalva: a családi indíttatás és az iskola is sokat számít az operakedvelő közönség kinevelése szempontjából. Sokat jelent, ha az embert olyanok veszik körül, akik rajonganak valami iránt.
Emlékszik, mi volt az, ami megragadta Bartók egyetlen operájában?
Ungár tanár úr fantasztikus érzékkel választotta ki azt a felvételt, amelyik aztán számomra etalonná vált, ez pedig a Kertész István által vezényelt. (A lemezt 1967-ben Grammy-díjra is jelölték.) Két német ajkú énekes énekelt káprázatosan magyarul. Ebben az operában tökéletesen egybeolvad a szöveg és a zene; az utóbbi egyszerre szolgálja alázattal, és emeli meg az előbbit;
oda kell figyelni minden egyes szóra, szótagra, levegővételre és sóhajra.
Azt éreztem, hogy a hangok magukkal húznak valami földöntúli ragyogás felé. Bármikor hallgatom a Kékszakállút, újra és újra ez történik velem.
Ez a darab elsősorban arról szól, mennyire lehetetlen vállalkozás a másik ember teljes megismerése – az a vágyunk, hogy a lelkét egészen magunkhoz vonjuk, állandóan falakba ütközik. Arról mesél, hogyan próbálunk kötődni azokhoz, akik igazán fontosak nekünk; hogyan igyekszünk hozzáférni a másikhoz; és hogyan védjük magunkat a teljes kitárulkozástól. Ez messze nemcsak a párkapcsolatok szintjén értelmezhető; nem csupán egy végzetes szerelem története, hanem sokkal egyetemesebb dráma. Talán éppen ezért halhatatlan ez a mű. Mélyen szimbolikus szöveg, amely kifejezi, hogy minden, ami életünk során történik velünk (minden találkozásunk, viszonyunk, közeledésünk és távolodásunk) nyomot hagy bennünk, részévé válik világunknak.
Sokféle feldolgozást láttam már belőle (az Operaházban, az Erkelben, a Müpában, a Fészekben – parányi térben, zongorakísérettel –, a miskolci Bartók-fesztiválon, sőt 2006-ban a párizsi Théâtre du Châtelet-ban Pierre Boulez vezényletével, Jessye Norman és Fried Péter előadásában is), és számomra mindig azok a rendezések működtek, amelyek a lehető legkevesebb öncélú értelmezést társították hozzá. Az sem mindegy, hogy milyen kísérődarabot választanak mellé: nincs az az egyfelvonásos (a kifejezetten felvezetőnek szánt Senza sangue sem), amely hatásosabb lenne A fából faragott királyfinál és A csodálatos mandarinnál. Bartók Bartókot kíván; a három mű tökéletes egységet alkot.
Az idei ősz fővárosi Kékszakállú-dömpingjét mintha nekem találták volna ki;
kíváncsian várom mind a négy produkciót: a Budapesti Fesztiválzenekarét és a Nemzeti Filharmonikusokét a Müpában, a Concerto Budapestét a Zeneakadémián, illetve a Budafoki Dohnányi Zenekar Kamaraműhelyét a Magyar Zene Házában.
Van olyan területe az operairodalomnak, amelyhez az embernek meg kell érnie – akár korban, akár zeneileg?
A barokk operákra érdemtelenül kevés figyelem irányul; míg a koncerttermekben ma már állandó a korszak zenéjének jelenléte, a színpadi művek a dedikált fesztiválokon és a kisebb játszóhelyeken kívül, szélesebb körben alig ismertek. A rend kedvéért megnéztem néhány nagy operaház 2025–2026-os évadajánlóját: a Metropolitanben és a Scalában egyetlen barokk darab sem, a Royal Opera House-ban két Händel-, az Opéra national de Paris-ban egy-egy Händel- és Antonia Bembo-, a Wiener Staatsoperben egy Monteverdi-mű várható. A nehezebb kapcsolódás nagyrészt annak számlájára írható, hogy más apparátushoz, hangzás- és térélményhez szoktunk. A 18. század utolsó harmadában megélénkült operamecenatúra, főleg a művelt közép-európai fejedelmek, főpapok és arisztokraták (így az Esterházy-udvar) megrendelései által generált mennyiségi és minőségi fellendülés, majd a közönség ízlésének átalakulása következtében a korábbi, merev struktúrákban gondolkodó irodalom (még a klasszicista Haydn is) egyszerűen elsüllyedt.
A Poppea megkoronázása is csak töredékekben maradt fenn; minden egyes előadása egy majd’ négyszáz éves titok megfejtési kísérlete.
Alessandro Scarlatti százat meghaladó számú operájának egyharmada, Albinoni több mint ötvenes termésének pár szilánkja tűnik elő a feledésből. Ennek a helyzetnek a megváltoztatásáért itthon az elmúlt több mint harminc évben sokat tett Vashegyi György az Orfeo Zenekarral és a Purcell Kórussal.
Kollektív hallgatói komfortzónánk nagyjából az operatörténet hosszú 19. százada az opera seria műfaját betetőző, egyszersmind szétfeszítő, 1781-es Idomeneótól az 1921 és 1924 között komponált, 1926-ban bemutatott Turandotig. Ez a szűk másfél évszázad teszi ki az alaprepertoár javát Mozarttal, a Fidelióval, a nagy olaszokkal (és pazar második ligájukkal, Ponchiellivel, Leoncavallóval, Mascagnival, hébe-hóba Piccinnivel, Paisiellóval, Cimarosával, Cherubinivel és Giordanóval), franciákkal, oroszokkal, csehekkel, németekkel – köztük persze Wagnerrel, akinek máig páratlan kultusza van. Őt hosszú-hosszú évekig kerülgettem, aztán a Parsifallal hangoltam rá, hogy utána elmerüljek a Ringben, mint az arany a Rajnában. A grandiózus zene, cselekmény és színrevitel – vagy ahogy a wagneriánusként indult, de szellemesen szókimondó és kérlelhetetlen ellenzővé vált Debussy kárhoztatta: a „hősködő ripacskodás” – ebben a dózisban erősen hatott. A wagneri művészet lelkéhez azonban a Tannhäuser nyitánya és A nürnbergi mesterdalnokok Hans Sachsa adta kezembe a kulcsot.
Ha már kulcs, az 1911-ben született és 1918-ban színpadra állított A kékszakállú herceg vára is a száznegyven éves aranykor egyik utolsó remekműve. Egyben ez az a darab, amely – a 20. század második felének zenekari műveivel együtt – kitűnő ugródeszka lehet a kortárs operákhoz. A műfaj mindmáig tartogat újdonságokat, de az ismerkedésben edzetlen füllel bizonyosan több lesz a kihívás, mint az élvezet.
Amikor belépünk az Operaházba, óhatatlanul eszünkbe juthat a történelem, és talán ez a múltba révedés is része annak a különleges atmoszférának, amit az opera nyújt. Történészként mit gondol arról, hogy az operaélmény sokaknak nemcsak egy előadás, hanem egyfajta rítus is lehet?
Aki rendszeresen jár az OPERÁ-ba vagy koncertekre, egy nagy hagyomány részesévé válik. Azáltal, hogy magával viszi azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek megfogalmazódtak benne az előadás során, nemcsak fogyasztója, hanem maga is hordozója lesz a kultúrának, amelyet továbbadhat másoknak. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen gyönyörű operaházunk van; nem véletlenül mondta róla Ferenc József, hogy noha nem nagyobb, de szebb, mint a bécsi.
Mindig úgy lépek be ebbe a térbe, mint egy szentélybe, ahol árad a falakból, a székekből, a páholyokból a történelem.
Ezért is fontos, hogy megadjuk a módját egy-egy estének, és ne csak külső önmagunkat, de bensőnket is ünneplőbe öltöztessük hozzá.
Lát párhuzamot az OPERA és a nemzeti könyvtár küldetése között a kulturális örökség megőrzése és közvetítése terén? Miben hasonlít a két intézmény szerepe, és hogyan tudják erősíteni egymást?
A Magyar Állami Operaház és az Országos Széchényi Könyvtár is olyan nemzeti csúcsintézmény, amelynek tevékenysége pótolhatatlan. Míg az Operának előadó-művészeti intézményként fő profilja előadások létrehozása, addig a nemzeti könyvtár közgyűjteményként működik olyan funkciókkal, mint a tartalomszolgáltatás, a tudományos munka, a kutatások támogatása, a kiállításrendezés és a gyűjtemény digitalizálása. Lényegét tekintve mindkettőnek az egyetemes kultúra kincseinek felragyogtatása, megőrzése és gyarapítása a feladata. Éppen ezért könnyű és magától értetődő a kooperáció köztünk: tavaly ősszel nyílt meg az Operaházban az a Puccini-kamaratárlat, amelyhez partnerintézményként mi is kölcsönadtunk különleges relikviákat.
Mi őrizzük például a Turandot 1927-es magyarországi premierjéhez tartozó színlapot, de a többi Puccini-operához készült díszlet- és jelmezterveket, szövegkönyveket, portrékat – köztük egy olyat is, amelyet a maestro maga szignált.
Puccini az utolsó olyan operaszerző, akitől mindenki tud dúdolni valamit;
ha mást nem, a Nessun dormát, amely nemcsak a tenoráriaestek és -albumok kötelező kelléke, hanem az utóbbi évtizedekben a popkultúra kitörölhetetlen részévé is vált töméntelen mennyiségű feldolgozással és tomboló sikert arató tehetségkutatós előadással. (Talán Gershwin lehet még versenyben a Summertime-mal. Ez a feltételezés akkor erősödött meg bennem, amikor nyáron a tallinni püspökkertben pont elcsíptem, hogy ezt húzza három észt csellista a Money, money, money és a Yesterday között.) Ő egyben lezárását is jelenti annak a korszaknak, amikor az olasz zeneszerzők határozták meg a világ operaszínpadainak arculatát, ugyanakkor hidat is képez a mindenkori operalátogatókhoz. Erre is találunk különleges példát gyűjteményünkben: Kalaf áriáját Colorvox képeslaphanglemezen, amelyet postán lehetett feladni, a címzett pedig nemcsak a Halászbástyát ábrázoló képet nézhette meg, hanem meghallgathatta a rajta szereplő felvételt is. Ez a tárgy egy letűnt korszak technikai csodáját és esztétikáját mutatja fel nekünk, a rajta megőrzött zene pedig korokon át összeköt bennünket, operahallgatókat.
Visszatérve a kérdéshez, nemrég egyeztettünk Ókovács Szilveszter főigazgató kollégámmal az Erkel-operák digitalizálásáról és online publikálásáról. Ez a hatalmas és bonyolult dokumentumegyüttes az autográf partitúrákon kívül többek között a premierekre készült szólamanyagokat, az ének- és zongorakivonatokat, valamint a súgó- és a rendezői példányokat is tartalmazza. Elsőként az István király, majd a Brankovics György és a Sarolta kerül sorra.
A gyűjteményi tárgyak nemcsak információt közvetítenek, hanem hangulatot, szellemiséget is hordoznak. Hogyan lehet ezeket úgy megszólaltatni, hogy valóban életre keljenek, és többet adjanak annál, mint amit pusztán a leírásuk elmond?
Legfontosabb feladatunk, hogy az idők végezetéig megőrizzük a nálunk található kulturális javakat, de közben
azon is dolgozunk, hogy mindenki hozzájuk férhessen, hiszen közös kultúrkincseink.
E célból folyamatos a gyűjteményi egységeinek online közzététele, továbbá rendezünk kiállításokat, tematikus programokat, ismeretterjesztő előadás-sorozatokat is. A közgyűjtemények és az előadó-művészeti intézmények nélkülözhetetlen együttműködésének egyik jó példája a Haydneum – Magyar Régizenei Központtal közös projektünk, amelynek részeként az Esterházy-gyűjteményhez tartozó 18–19. századi kéziratos kottaanyag – Joseph és Michael Haydn, Gregor Joseph Werner, Johann Georg Albrechtsberger, Franz Xaver Süßmayr és mások munkái – digitalizálását végezzük a Haydneum szakembereinek segítségével, majd ezekből az anyagokból modern kottakiadások készülnek, és – gyakran két évszázad hallgatás után – felcsendülnek a színpadon. Hasonlóan „megszólaló” produktum születik majd az imént említett operaházi Erkel-projektben.
Nálunk található Magyarország legnagyobb gramofonlemez-gyűjteménye is, amely a három legfontosabb hazai magánkollekcióból állt össze, miután a kötelespéldányok sajnos megsemmisültek a háború során. Minden műfajból őrzünk lemezeket a klasszikustól a szórakoztató zenén át a kabaréig. A 2010-es években ezek digitalizálását is elkezdtük; Hangtárunkban több ezer gramofonfelvétel elérhető (csak Puccini-áriából tizenkettő). A gyűjtemény elfeledett kuriózumait is élesztgetjük kiváló külsős szakértőnk, Szabó Ferenc János vezetésével. Az 1938-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hangfelvételeit bemutató „Eritis mihi testes” 2023-ban elnyerte az amerikai székhelyű Association for Recorded Sound Collections egyik díját. Most a Klebelsberg Kunó által 1928-ban kezdeményezett gramofonakciót dolgozzuk fel, amelynek során az összes magyarországi település kapott egy lejátszót és egy lemezkollekciót a legfontosabbnak ítélt magyar vonatkozású művekkel. E felvételek egyharmada azóta sem jelent meg más hordozón.
Előfordult már, hogy egy régóta házon belül őrzött gyűjteményi darabról csak a kutatómunka során derült ki a valódi jelentősége?
A humaniórák fejlődése, a módszertanok finomodása, az ismeretek gyarapodása és a kimeríthetetlen dokumentumállomány együttesen garantálja, hogy a legnagyobb közgyűjtemények időről időre új felfedezésekkel állhassanak elő. A leghíresebb zeneműtári példa Mozart népszerű A-dúr zongoraszonátája (K. 331), amelynek eredeti kézirattöredékét Mikusi Balázs fedezte fel gyűjteményünkben.
Laskai Anna osztályvezetőnk irányításával zajlik a Bártfai Gyűjtemény termetes kolligátumaiban akár százas nagyságrendben megbúvó 16–17. századi művek újrakatalogizálása. Ehhez fogható alapossággal még senki sem nyúlt ehhez a párját ritkító anyaghoz. Mivel a kötetek egy korábbi restaurálásnak köszönhetően megfelelő állapotban vannak, reálisan számolhatunk azzal, hogy 2026 első felében megvalósítjuk a digitális közzétételt.
A fokozott nyugat-európai érdeklődést látva a végeredmény biztosan nemzetközi szenzáció lesz.
Ugyanerre számítok Liszt Ferenc több mint ötven saját kezű művével, de különösen tisztázatokat tartalmazó leveleskönyvével és Kézirattárunkban őrzött leveleivel kapcsolatban, amelyek azonosításában a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont munkatársai is közreműködnek.
A 20. század első felének egyik nagyja, Weiner Leó digitalizálás előtt álló autográfjai közül igazi csemege a Csongor és Tünde című balett, valamint egy Szini Gyula librettójára és Balla Ignác verseire Szirmai Alberttel közösen írt, de soha be nem mutatott operettpartitúrája. Dohnányi Ernő születésének 2027-ben esedékes százötvenedik évfordulójára készülve gőzerővel zajlik a nálunk lévő kéziratok feldolgozása. Ennek keretében bukkant elő tavaly egy elveszettnek hitt 1928-as Schubert-átdolgozása, amiről a szaksajtó is hírt adott. Folyik a százhúsz éve született, Kossuth-díjas Farkas Ferenc kottákból, levelekből és műsorfüzetekből álló, terjedelmes, több mint nyolcszáz tételes hagyatékának feltárása, amelyben Laskai Anna most figyelt fel szerzőnk egyik legfontosabb mestere, Respighi, valamint két kedves tanítványa, Kurtág György és Ligeti György egy-egy vázlatára.
Ezek mellett rendületlenül gyarapodik az állomány;
az utóbbi évek egyik legjelentősebb fejleménye Balassa Sándor kottakéziratainak beérkezése.
A szerző özvegyétől, Balassa Marianntól engedélyt kaptunk ezek teljes körű digitalizálására és publikálására. Remélem, hogy ezzel valamelyest hozzájárulhatunk a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas Balassa műveinek újrafelfedezéséhez. A pályatársakat bátorítandó, nyáron felkértük a Magyar Zeneszerzők Egyesületének tagjait, hogy gondoljanak ránk papírra vagy kottaíró szoftverrel lejegyzett alkotásaik archiválása kapcsán.
Ha szabad rövid kitérőt tennem a nem zenei kéziratok világába, mondanék még néhány példát. A kódextöredékek vizsgálatára szakosodott kutatócsoportunk a hetvenes évek óta foglalkozik régi könyvekkel, amelyek kötéséhez sokszor középkori kódexek lapjait használták fel. Ezek virtuális összeillesztése a világ különböző pontjain fellelhető egyéb töredékekkel hallatlanul izgalmas feladat.
Magyarországon a nemzeti könyvtárnak van a legnagyobb, hétszáz darabot számláló kódexállománya.
A legutolsó átfogó kódexkatalógus azonban lassan száz éve készült, ezért elkezdtük újra feldolgozni a gyűjteményt. A kutatás során akár az is kiderülhet, hogy egyes kódexek esetében száz-kétszáz évvel is módosítani kell a keltezést; ha egy kutató szélesebb nemzetközi rálátással bír, ma már jóval pontosabban meghatározhatja egy dokumentum származási helyét is.
Egyáltalán nem új információ, de ide kívánkozik, mert ritkán hangzik el, hogy a Pray-kódex, ez a szó szerint szakrális relikvia nemcsak az első összefüggő magyar nyelvemléket, a Halotti beszéd és könyörgést, a középkori magyar liturgia, krónikaírás, egyházjog és miniatúrafestészet alapvető forrásait, hanem a magyar kottaírás legkorábbi példáit is őrzi.
Egy ilyen műtárgy közelében lenni is kiváltság.
A Mohács utáni másfél évszázad történetírói hagyatékai nélkülözhetetlenek a kora újkori magyar történelem megértéséhez. Historiográfiai kutatócsoportunk most készíti a Szapolyai János és Izabella királyné udvarában működött Szerémi György Magyarország romlását tárgyaló alapművének első teljes, korszerű fordítását. Az agyonkutatottnak hitt nemzeti klasszikusok kéziratai is tartogatnak meglepetéseket: a Kölcsey-fond digitalizálásakor Földesi Ferenc osztályvezető kollégánk több, a kritikai összkiadásban sem szereplő verstöredékre és -kezdeményre bukkant. Néhány hónapja jelentkeztünk Jókai javarészt ismeretlen öregkori (szerelmes) költeményeivel.
Úgy tudom, hogy magánemberként szenvedélyesen gyűjti a Kékszakállú-felvételeket. Milyen jelentősége van annak, hogy ezek a személyes kincsek előbb-utóbb közgyűjteménybe kerülnek?
Közel harmincdarabos gyűjteményem van, míg a Széchényi-könyvtár zeneműtárában nyolc vinyllemez és tizenkét CD található. Az első magyarországi etalonfelvételt Székely Mihály, Palánkay Klára és Ferencsik János, a – Grammy-díja okán is – világszerte egyik legsikeresebbet Polgár László, Jessye Norman és Pierre Boulez neve fémjelzi. A legtöbb (öt) lemezemen egyébként a Wagner-basszus, John Tomlinson énekli a címszerepet. Az említetteken kívül többek között Cser Krisztián, Dietrich Fischer-Dieskau, Fried Péter, Jerome Hines, Kováts Kolos, Melis György, Juditként pedig Michelle DeYoung, Kolonits Klára, Komlósi Ildikó, Meláth Andrea, Birgit Nilsson, Anne Sofie von Otter, Sass Sylvia, Szőnyi Olga és Tatiana Troyanos hallható a CD-ken. A karmesterek névsora is impozáns: Marin Alsop, Doráti Antal, Eötvös Péter, Fricsay Ferenc, Edward Gardner, Bernard Haitink, James Levine, Ormándy Jenő, Jukka-Pekka Saraste, Solti György és Walter Süsskind. Ez a hevenyészett felsorolás is bizonyítja, hogy
kultúránk egyik legragyogóbb nagykövete magyarul szól ugyan, de a földkerekség minden szegletében megértik.
A nemzeti könyvtárban a Kékszakállúhoz kötődő díszlet- és jelmezterveket, színlapokat, archív fotókat is őrzünk. Egyik kedvencem az a kép, amely közvetlenül az ősbemutató után készült: szerepel rajta Bartók és Pásztory Ditta, Bánffy Miklós, aki a díszletet és a jelmezeket tervezte, Egisto Tango, az itáliai karmester, valamint Zádor Dezső, az előadás rendezője. Ezek valóban rendkívüli zenetörténeti kincsek. Úgy helyes, ha gyűjteményemet lassan elengedem, és melléjük adom – nem jelentheti az én polcom a végállomást.
Fejléckép: Rózsa Dávid, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója (fotó/forrás: Cseke Csilla / Országos Széchényi Könyvtár)
hírlevél
