A Kékszakállú párba állítása örök kérdés: a körülbelül egyórás darab túl rövid ahhoz, hogy egy egész estét kitöltsön (bár ahogyan rövidülnek az előadások, még az is lehet, hogy egyszer majd természetes lesz ennyi időre színházba menni), ugyanakkor mégis olyan komplex és teljes világot jelenít meg, ami miatt nehéz más művet úgy melléilleszteni, hogy a közönség azt is teljes figyelemmel és érzelmi bevonódással tudja végigkövetni. A Tiroli Fesztivál és Claus Guth rendező azonban megpróbálkozott a lehetetlennel, nemcsak arra törekedtek, hogy hangulatában, mondanivalójában illeszkedő másik operát találjanak, hanem egy történetre fűzték fel a két művet.
A történet szerint Az emberi hang főszereplője a Kékszakállú újabb felesége, aki azonban nem képes feldolgozni a szakítást, így végez a férfival. A második rész elején Bartók Concertójának egy tétele képezett hidat a két opera között, egy pillanatra úgy éreztük, mintha újra a Kékszakállú elején járnánk, megérkeznek a friss házasok, némiképp spiccesen vonulnak vissza a nászéjszakára, amikor
egy pillanatra megjelenik a színen egy másik nő, és egy gesztussal meg akarja akadályozni a kapcsolat beteljesülését.
De ahogy a zene más utakon kanyarog tovább – egészen szokatlan arcait mutatva meg azáltal, hogy ebben a kontextusban, a két opera keltette várakozásokkal hallgatjuk – hamar kiderül, hogy mégsem az előző történetbe csöppentünk vissza. A nő ugyanis már négy volt feleség sorába áll be, ő tehát a Judit után következő, a jelenlegi asszony pedig ezek szerint a hatodik.
Mivel a Kékszakállú alatt a közönség még nem tudhat erről a koncepcióról, az első opera önmagában is befogadható – mondhatni hagyományos módon, egy férfi és egy nő félresikló házasságának történeteként. Különösen szép megoldás, ahogy apránként tárul fel a szín, és így a Kékszakállú múltja, egyénisége, nem ajtónként, hanem a fény és a sötét kontrasztjának köszönhetően válik láthatóvá a lakás/vár egy-egy újabb része. Elismerés illeti a világítástervező Michael Bauer munkáját, mert az általa megalkotott tértagolás jelentésképző erővel bír az előadásban: például amikor a Kékszakállú eltűnik a sötétben, és magára hagyja Juditot a fényben, hogy egyedül szembesüljön mindazzal, amit lát.
A kékszakállú herceg vára: Florian Boesch és Christel Loetzsch (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Tiroli Fesztivál)
Mindkét szereplő esetében hangsúlyosak az archetipikus vonások, a férfi tehetős, sikeres, magabiztos, valószínűleg egy kicsit erőszakos is, míg a nő a szexualitásán keresztül igyekszik hatni. Ahelyett, hogy valóban megismerni igyekezne a másikat, inkább arra törekszik, hogy a férfi életének minden szegmensébe bejusson, és biztosítsa a saját helyét. Érzelmi síkon viszont a kapcsolat mindvégig totálisan működésképtelen, figyelemre méltó, hogy a két fél közti konfliktus során Judit épp a lakás azon tárgyai ellen indít támadást, amelyekhez a Kékszakállú valószínűleg erősen kötődik, ilyen például a kandallópárkányon álló urna. Szintén nagyon erős kép, amikor a könnyek tava zenéjénél havazni kezd – a férfi már csak a maga megközelíthetetlen, jégbe zárt módján tudja kifejezni az érzelmeit.
Az egész előadás ott bicsaklik meg, hogy
az első perctől kezdve teljesen egyértelmű a néző számára, hogy ennek a két embernek nem lehet közös jövője.
Emiatt egyrészt jóval kisebb a dráma tétje, hiszen kerülgethetik egymást a szereplők, akkor is tudjuk, hogy a végeredmény ugyanaz lesz. Másrészt azáltal, hogy nincsenek igazán közeli, lelki értelemben intim pillanataik, a mű igazi mélysége nem tud megmutatkozni, nem lelki rezzenéseket látunk a színpadon, hanem félresiklott csábításokat, ügyetlen kísérleteket a másik lenyűgözésére. Végül Judit elfoglalja a helyét a Kékszakállú babaszerűen felöltöztetett feleségei között, akik már ezelőtt is időről időre feltűntek a színen, mintegy az emlékek birtokosaiként. Három kiváló színművész, Sonja Golubkowa, Mirjam Motzke és Evie Poaros formálta meg őket, akik már külsejükkel is három nagyon különböző nőtípust és persze a három napszakot képviselik. Ez a baba-lét azonban már eddig is jelen volt a férfi és a nő viszonyában, hiszen sosem tudtak igazi partnerek lenni.
A kékszakállú herceg vára: Florian Boesch és Christel Loetzsch (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Tiroli Fesztivál)
Izgalmas motivikus kapcsolódásokkal viszi tovább a történetet Az emberi hang. Az ebben szereplő névtelen nőalak rózsaszín ruhája – amely a Poulenc-opera szövegében is megjelenik –, a kapcsolódás fontos motívuma, ám míg a Bartók-darabban mintegy a szerelem lezárásaként, amolyan archiválási szándékkal öltöztek ebbe a korábbi feleségek, itt a nő számára épp az elszakadásra való képtelenség, a kóros ragaszkodás jele lett. Ahogy a műben a főszereplő többször bevallja, hogy a beszélgetés során hazudott a partnerének, az előadásban mindez még tovább bonyolódik, hiszen sokszor láthatjuk, hogy a nő egyáltalán nem azt csinálja, amit a korábbi valótlansággal szemben végül bevall a telefon túloldalán lévő férfinak, sőt sok esetben épp a korábbi „hazugság” állt közelebb ahhoz, ami igazából történik.
Ahogy a telefonbeszélgetés maga sem biztos, hogy valós síkon játszódik. Persze gyakorlati oka is van, hogy a főszereplő nem beszél végig a kagylóba, ez eléggé limitálná az énekesnő játéklehetőségeit, ám azt láthatjuk, hogy
a beszélgetés sokkal inkább ered a szembenézés iránti belső igényből, mintsem bármilyen aktuális szituáció kínálta lehetőségből.
Végül a vallomás, amely szó szerinti értelemben is leszámolássá alakul, már nem távolról, mintegy a nő saját világában, hanem a férfi jelenlétében zajlik, szuicid késztetései pedig – ahogy az a valóságban is megesik – az egykori kedves ellen irányulnak. Elhagyott ötödik felesége megöli a Kékszakállút, de ezen a ponton már nem a hírhedt nőfaló sorsa áll a középpontban, hanem az asszony saját történetének kell lezárulnia.
Az emberi hang: Barbara Hannigan (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Tiroli Fesztivál)
Az előadás nagyágyúja a Poulenc-opera egyetlen énekes szerepében színre lépő Barbara Hannigan volt, a modern-kortárs zene igazi nagyasszonya, érzékeny művész, aki most is elragadó produkciót nyújtott. Bár a darab erősen egzaltált érzelmi állapotot ír le, és természetesen ennek megfelelő zenei eszközöket is használ, az énekesnő képes volt azokat a nagyívű, áradó dallamvonalakat is megmutatni, amelyekbe az eluralkodó szenvedélyek torkollanak. Világos, könnyed szopránja varázslatosan szép színű, minden regiszterben könnyedén, természetesen szólt, így a drámai kifejezés mellett az esztétikai élmény szolgálatába is tudta állítani.
A kékszakállú herceg várának két szereplője elsősorban nem hangminőségével tűnt ki. Florian Boeschről ugyanakkor köztudott, milyen izgalmas, sokoldalú művész, amit ezen az estén is megmutatott.
Imponáló volt a magyar kiejtése, persze némi akcentussal, de teljesen érthetően és értően mondta a szöveget, interpretációját a zene hasonlóan mély átérzése jellemezte.
Boesch erős jelenléttel és kiváló színészi képességekkel rendelkező énekes, így nagy szerepe volt abban, hogy a produkcióval kapcsolatos elvi kifogásaink ellenére is elismerés illette meg annak kivitelezését. Partnere, Christel Loetzsch jól csengő mezzoszopránja ellenére is gyengébben teljesített, egyrészt rettentő zavaró volt, hogy néha úgy ejtette a magyar szöveget, mint aki nyelvtörőt próbál mondani, másrészt egész produkciója kétdimenziósnak tűnt, inkább csak funkcionálisan volt jelen a produkcióban, nem tudott valódi kifejezésbeli árnyalatokat megmutatni.
A kékszakállú herceg vára a régi asszonyokkal (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Tiroli Fesztivál)
A végére hagytam az előadás a mi szempontunkból alighanem legizgalmasabb tényezőjét, hiszen a Tiroli Fesztivál Zenekarát Rajna Martin vezényelte (de ne feledkezzünk meg a produkció másik magyar közreműködőjéről sem, hiszen a Kékszakállú elején a Prológ Kaszás Gergő hangján szólalt meg). A fiatal dirigensnek a színpadi művek iránti érzékéről eddig is meggyőződhettünk, ennél is nagyobb öröm volt azonban azt megtapasztalni, pontosan miért egy magyar karmestert választottak a produkcióhoz. A Bartók-zenének nemcsak az énekelt szólamai kapcsolódnak szorosan a nyelvhez,
a zenekar is sokszor válaszol, idézi, továbbszövi az elhangzó szavakat, ennek feltárásához pedig kifejezetten hasznos, ha egy művész anyanyelvi természetességgel közelít az anyaghoz.
Rendkívüli élményt okozott, ahogy a zenekar, valódi szereplőként, kifinomult párbeszédbe tudott bocsátkozni az énekesekkel. Még ha akadtak is kisebb szépséghibák (habár első hallásra úgy éreztem, a terem akusztikája sem ideális, túlságosan tompa, lefojtott), sokkal fontosabb volt az a mélyre ható értelmezés, amit a zenekari játék ezen az estén közvetíteni tudott a közönségnek.
Magyar szemmel a nyári szezon legizgalmasabb eseményének ígérkezett a Tiroli Fesztivál Bartók–Poulenc-előadása, és ha nem is lehettünk maradéktalanul elégedettek, mindkét mű igényes és gondolatébresztő formában került színre. Ha páran vitatkoznának is a produkció egyes elemeivel, akkor sem tagadhatják, hogy valamit magukkal vittek az estéből, valamit, ami sokáig motoszkál az ember fejében, és arra készteti, hogy újragondolja, amit a művekről, sőt általában az emberi kapcsolatokról gondol. Amivel az előadás lényegében elérte azt a célt, aminek érdekében minden művészi produkció létrejön.
Fejléckép: Az emberi hang: Barbara Hannigan és Florian Boesch (fotó/forrás: Monika Rittershaus / Tiroli Fesztivál)
hírlevél
