Az Armel Operafesztivál keretében Bécsbe viszik a Figaro házasságát. Ez az egyik legtöbbet játszott Mozart-mű. Ön szerint maradt még valami az eredeti üzeneteiből, vagy a mai közönségnek már csak egy kacagtató vígjáték?

A Figaro volt az első produkció, amelyben szerepet kaptam salzburgi mesterképzésem alatt. Wolfgang Kolneder, aki akkor rendezett, az egyik legmeghatározóbb alkotószemélyiség, akivel valaha találkoztam. Láncdohányos gondolkodó, az első próbára egy hatvanoldalas disszertációval érkezett, és a mű zenei-prózai elemzésével indítottunk. Átvettük az összes erkölcsi és hierarchikus relációt – igen, mindkettőnek van még jelentősége a mai társadalomban, ha nem is úgy, mint kétszáz éve.

Ehhez Szabó Máté, a Co-Opera Figarójának rendezője mit tudott még hozzátenni?  

Máté tökéletesen helyezte át a történetet a mába. Ezzel a művel ezt meg lehet csinálni (az Aidával például szerintem kár). Ha szerepszűzen érkeztem volna, ma minden bizonnyal Máté grófját játszanám, de óhatatlan, hogy az eddigi összes rendező benne van már a figurámban. Mátéval egyetértettünk abban, hogy a gróf egy öntelt macsó, aki csak azt nem kapja el, aki nem mászik fel előle a fára – mert ez neki jár. Sikeres, gazdag, megenged magának bármit. Röhögünk rajta, de a #metoo után bőven lehet ezt a típust elemezni, s mi meg is tettük, de a figura megértéséhez visszamehetünk A sevillai borbély történetéig, hogy kinek, mi okból vívja ki a haragját, s miért akarja mindenki megszívatni.

Magyarországra 2016-ban hívták először, a Miskolci Fesztivál Kreatív kapcsolatok című, Székely Kriszta rendezte produkciójára, amiből aztán az Operettszínházban játszott egy sorozatot. A Co-Opera, úgy tűnik, rendszeresen felkéri. Itthon felfedezték ezek szerint, hogy lehet számolni önnel, ha a drámai bariton fachra keresnek hangot?

Vadász Dánielnek hálás vagyok, örömmel játszom a Co-Operával, minden hazai nagy kőszínházba eljutottunk. A szegedi színház 2017-es Faust-bemutatójában Valentint énekeltem, és tavaly nyáron a Szegedi Szabadtéri Színpad Rigoletto-produkciójának címszerepére is felkértek. A magyar karmesterek visszajelzései is sokat jelentenek számomra. Pál Tamás talán nem véletlenül adta nekem a Rigolettót, Medveczky Ádám is szívesen dolgozik velem, és meghallgatott Kovács János, aki ugyancsak pozitív véleménnyel volt rólam. Ők hárman a hazai operajátszás legnagyobb tapasztalatú szakemberei jelenleg. Rugalmas vagyok és szeretem a kihívást.

A Tüzes angyal férfi főszerepére kért fel a bécsi Odeon Színház számára. Hat hét alatt megtanultam oroszul ezt a bitonális szólamot. A pesti Opera – most Erkel – egyelőre várat magára, de ha hívnának, szívesen állnék be a drámai fach bármelyik szerepébe.

Keszei Bori és Kendi Lajos a Figaro házasságában (Fotó/Forrás: Orosz Sándor)

Beállna vagy be is ugrana?

A karmestertől a súgón át a zenekarig mindenki rád figyel, és senki nem kéri számon, ha épp nem emeled fel a balkezedet. Egyszer Salzburgból Bécsbe tartottam vonattal, amikor a Kassai Állami Színháztól hívtak, tudom-e a Traviatát. Ez volt egyébként az első beugrásom – aznap este. Rávágtam, persze, s aztán nyilallt belém, hogy elhamarkodtam. Felhívtam egy barátomat, a bécsi állomásra kihozta a kottát, majd Kassáig foglalkoztam az anyaggal, amit színpadon még sosem énekeltem. A karmester asszisztense és a varrónő várt, leszálltam, lemértek, a kocsiban mindent megbeszéltünk, aztán beértünk, letettem a táskámat, és már az előadásban voltam. Szemrebbenés nélkül megcsináltam. Azóta bárhová, bármilyen magasról beugrom.

Az sejthető, Szegeden Rigolettóként hét-nyolcméterről mászott le kötélen, ezt sem csinálná meg sok énekes… Annyira szervesült már a szerep, hogy jólesik rápakolni még egy kihívást?

Ez a sportmúltamból fakad. Tizenhárom éves koromtól megvan a napi fekvőtámasz szériám, amit sosem mulasztok el. Diákként versenyszerűen kajakoztam, nem is eredménytelenül, egészen a román válogatottig jutottam. Ezen kívül mindenféle küzdősport érdekel, egyik-másikba bele is kóstoltam, Salzburgban pedig a falmászás és a hegymászás is elkapott.

Mégsem az edzők, hanem a művészmesterek voltak nagyobb hatással önre ezek szerint.

Nem vitás, és érdekes módon román baritonok voltak a legjobb mestereim, Nicolae Herlea után Salzburgban Boris Bakow volt a tanárom. Kolozsvár fantasztikus iskola volt olyan szempontból is, hogy az egyetem és az Opera között gördülékeny az együttműködés. A szakmát élesben tanultuk meg úgy, hogy kis szerepekben a mestereinkkel énekelhettünk egy színpadon, bár harmadévben már szólistaként szerződtettek, a főpap voltam a Nabuccóban. Az akkori oktatást nem jellemezte a finomkodás, a kritikai megjegyzéseket keményen az arcunkba dobták.

Tanít, s ha igen, így? 

Nemrég elvállaltam egy növendéket, mert az én fachomban már tudok olyasmit mutatni, főleg kezdőknek, ami jól indíthat el valakit a pályán. Egyébként az embernek élete végéig kell egy külső fül, akkor is, ha már tanít. Az én fülem jelenleg Pfeiffer Gyula, nélküle nem sikerült volna áttanulni a Rigolettót magyarra. Több mint korrepetitor, egyszerre zongorázik, vezényel, zenei, sőt és énektechnikai dolgokat is mond, ami nagyon ritka. Igazság szerint az effajta igényes munkáért tanítanék még olyan fiatalt, akivel összeraknánk az ambícióinkat. A hangnemre ügyelnék…