A Virágot Algernonnak musicalváltozatát 2015 óta láthatja a közönség az Operettszínházban. Mennyit változott benned Charlie Gordon figurája a bemutatóhoz képest?
Egészen biztos, hogy az előadás erőteljesen a részemmé vált. Amikor bemutattuk, még nagy koncentrációt igényelt, hogy megszülessenek bizonyos pillanatok, mára ez már sokkal könnyebb. Ez nem rutin kérdése, inkább arról van szó, hogy az évek alatt egyre jobban megértettem a figurát, és azt, ami vele történik. A mai napig felfedezek benne új színeket, és
nehéz róla egyes szám harmadik személyben beszélni, mert Charlie a szerep és a saját személyiségem keveréke.
Mi okozta a kezdeti nehézséget?
Mind Charlie személyiségének az összerakása – akár a testi, akár a pszichés oldaláról nézzük –, mind pedig a darab összerakása egy hosszú folyamat eredménye. A próbaidőszak alatt sok mindent tapasztaltunk, voltunk olyan intézményben is, ahol találkozhattunk Charlie-hoz hasonló gyerekekkel. Rendkívül érdekes és egyben szívszorító volt látni őket.
Kerényi Miklós Máté és Gömöri András Máté Virágot Algernonnak című előadásában (Fotó/Forrás: Budapesti Operettszínház)
Ez lelkileg is megterhelő lehet.
Igen, viszont érdekes módon mindig nehezebb elkezdeni az előadást, mint befejezni, annak ellenére, hogy a végén szükségem van egy-két órára, hogy visszarázódjak a hétköznapi életbe. Charlie-nak a darab során végül visszaromlik az állapota, de nem a kezdeti fázisra, hanem annál sokkal lejjebb – én pedig annyira eggyé tudok válni a helyzettel, hogy a fiúhoz hasonlóan talán nem is igazán fogom fel az egész drámaiságát.
És a Charlie környezetében lévő emberek?
Nagyon sokat hozzáadnak a történethez a partnerek és az ő pillanatnyi állapotuk: először Földes Eszterrel játszottam, majd Szendy Szilvi és Vágó Zsuzsi lett Alice, Charlie szerelme. A lány a közös élet reménye: egy reális és létező szerelem, amiben éppen az a tragikus, hogy egy harmincas éveiben járó fiú a gyógyulása miatt egyszer csak megélheti ezeket az érzéseket, elérhetővé válik számára a saját család és a boldog élet, és amikor megkapja, az állapota miatt mindent elveszít. Ez az ő tragédiája – amiről nem tud az ember, nem bánt, viszont úgy létezni, hogy valaki vágyik valamire, ami megvolt, de tudja, hogy már sosem lehet az övé, fájdalmas. És nem csak neki, a környezetében élőknek, így Alice-nek és végső soron a kísérletet végző orvosoknak is.
Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté a Virágot Algernonnak című előadásban (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / Budapesti Operettszínház)
Charlie-nak az édesanyjával is érdekes a kapcsolata.
Az eredeti műben az anya karaktere nem szerepel, csak érintőlegesen van róla szó. Viszont Somogyi Szilárd rendezésében megjelenik, így érthetőbbé válik, hogy Charlie honnan indult vagy például a szülei hogyan viszonyultak a helyzethez. Lelkileg számomra az ő találkozásuk az előadás egyik legfájdalmasabb pontja:
apaként nem tudnék elképzelni olyan szituációt, hogy lemondjak a gyermekemről,
itt pedig végső soron ez történik.
A drámai helyzeteket pedig erősíti, hogy a darabot a Raktárszínházban játsszátok, ami rendkívül intim tér.
A nézők közelsége bensőségessé teszi az előadást, ugyanakkor megvan az a nehézsége, hogy színészként azonnal lebuksz, ha valami nem igazi.
Gömöri András Máté és Kerényi Miklós Máté a Virágot Algernonnak című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
Említetted, hogy az előadásban vannak olyan helyzetek, amelyeket a saját életedre vonatkoztatva el sem tudnál képzelni. Miből merítesz a karakter megalkotásakor?
Szerencsére személyes érintettségem nincs, viszont a próbafolyamat során nagyon sokat beszélgettünk az előadásban megjelenő viszonyokról. Itt is, mint bármelyik szerepemnél, igyekszem átengedni magamon az adott történetet – ez fontos, legyen szó akár operettről vagy musicalről. Érdekes, hogy a belehelyezkedés kérdése általában csak akkor merül fel, ha drámáról, negatív dolgokról van szó, pedig a pozitív érzések is ugyanúgy hozzátartoznak az emberhez. Én a könnyedebbnek mondott operettet is igyekszem drámaként játszani, hiszen a többi műfajhoz hasonlóan ott is komoly és súlyos érzelmek jelennek meg, amiket úgy kell előadnunk, hogy azok ma is érvényesek legyenek.
Nevettetni könnyebb vagy könnyeket csalni a néző szemébe?
Nem állítom, hogy nehezebb nevetésre fakasztani az embereket, de hozzám közelebb állnak a drámaibb darabok, jobban is élvezem ezt a típusú játékmódot.
Ugyanakkor valójában nem lehet ezt a dolgot ilyen élesen szétválasztani. Az viszont látszik – és a világ is valahogy úgy működik –, hogy sajnos a rosszat sokkal előbb beengedjük, mint a jót. Sokkal több dolgot lehet megpendíteni a nézőben egy drámaibb jelenettel, mert az ember páncélján, amit a hétköznapi életében felvesz, könnyebben áthatolnak az érzékenyítő, negatívabb dolgok, mint a vidámság.
Kerényi Miklós Máté a Virágot Algernonnak című előadásban (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
A szétválaszthatóságnál maradva: Szabó P. Szilveszter korábban azt nyilatkozta, hogy „a jó színész olyan, mint Charlie: nem tudja a határokat, és mindenbe belekóstol, mindenbe bele akar menni”. Valóban nem ismeri vagy a cél érdekében lépi át a saját korlátait?
Akár a problémákkal küzdő Charlie-ról, akár a 200 fölötti IQ-val rendelkező fiúról beszélünk, megvan benne az az ámulatba ejtő képesség, hogy amikor nem ismeri a határait vagy nincs tisztában a képességeivel, tovább megy. Ez teszi őt csodálatossá. Amikor pedig az ember rájön, hogy olyan dolgokat is meg tud tenni, amiket mások nem, felébred benne a vágy, hogy feszegesse a határait.
Charlie bizonyos értelemben „határtalanul” létezik és gondolkodik, ezáltal pedig azt tanítja nekünk, hogy nagyobb odafigyeléssel és több szeretettel nem ott tartanánk, ahol ma.
Színészként érzed ezt a határtalanságot?
Néha igen, és olykor van, hogy már-már zavar a rendező, aki határokat akar szabni nekem. Közben pedig azért nehéz kérdés ez, mert pont a rendező adja meg azokat a kereteket, amin belül meg tudom élni a határtalanságot. A legjobb példa erre az operett, ahol sosem a stílussal vagy a játékmóddal foglalkoztam, hanem az igazi érzelmekkel, mert azok határtalanok – a nézők pedig ezt szeretik látni.
Kerényi Miklós Máté a Hegedűs a háztetőnben (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)
A mellékszerepekben is megjelenhet ez? A Hegedűs a háztetőn Percsikje a megjelenések számát tekintve kisebb szerep, ám nem kevésbé jelentős.
Igen, de ha a mára vonatkoztatjuk, tulajdonképpen az egész Hegedűs a háztetőn nagyon aktuális, és arról szól, hogy mennyire vagyunk hajlandóak változtatni a hagyományainkon – legyen szó akár vallási vagy családi szokásokról – annak érdekében, hogy boldogok legyünk, és boldoggá tegyünk másokat.
Percsik viszont elég szélsőséges nézeteket vall, és pont a hagyományok ellen beszél.
Az ő igazságáról azért nehéz beszélni, mert ez részben politikai kérdés is.
Lehet erről a darabról politikamentesen beszélni?
Minden darabról csak politika nélkül van értelme beszélni.
Nem szeretem az olyan műveket, amik politikai szándékkal készülnek.
A Hegedűs a háztetőn sem így készült, mégsem mehetünk el amellett, hogy Percsiket éppen a politikai nézetei miatt hurcolják el Szibériába.
Ez tény, közben pedig fontosabbá válik, hogy ő hogyan tud szeretni: más nyelvezettel, habitussal, tanultsággal, de a szeretet mégis szeretet marad. A személye azt testesíti meg, amiről a darab beszélni próbál, hogy különböző kultúrák, eltérő tudású és műveltségű emberek találkoznak, de az érzések egyformák, nekünk, embereknek pedig el kellene fogadnunk egymást, ahogy Tevje is végül elfogadja, hogy a lánya, Hódel ezt az embert választja.
Kerényi Miklós Máté és Kardffy Aisha a Hegedűs a háztetőnben (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Budapesti Operettszínház)
Percsiket mi vonzza Hódelben?
A kíváncsiság és az értelem. Tetszik neki, hogy a lánynak van véleménye, és kiáll az igazáért – ezt magánemberként is nagyra értékelem. Nem szeretem azt a szót, hogy „szerintem”, mert azt sugallja, hogy az ember fenntartja a lehetőségét, hogy változtasson azon, amit nem sokkal korábban még igaznak gondolt. Hódelnek és Percsiknek is van véleménye a világról, és ezek a nézetek néhol ütköznek egymással. Az ellentétek pedig beszélgetésekhez, vitákhoz vezetnek, ami végső soron jó dolog. Ők tudnak vitatkozni, a mondataik mögött pedig egymásra reflektáló érvek és gondolatok vannak.
Ráadásul az egyik szereposztásban a párod, Kardffy Aisha alakítja Hódelt.
Nagyon szeretek vele színpadon játszani. Minden alkalommal új színeket mutat, ami inspirációt ad nekem is, és tudok rá építeni. Persze, annak is megvan a varázsa, amikor az ember az ismeretlenbe ugrik bele, hiszen bizonyos dolgok máshogy fogalmazódnak meg, de nagy segítség, amikor olyan partnerrel csinálom a jelenetet, akit jól ismerek – sokkal szabadabban játszom így.
Kerényi Miklós Máté a Jekyll és Hyde olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Art&Lens Photography / Budapesti Operettszínház)
Percsikkel ellentétben a Jekyll és Hyde Simon Stride-ja kevésbé lázadó.
Simonnak nagyon kevés megjelenési lehetősége van, az is inkább a darab elején. Nehéz őt a maga valójában láttatni, hiszen egyrészt kevés idő van rá, hogy megmutassuk a motivációit, másrészt pedig, mivel egy kisebb szerepről van szó, a helyzete nagyban függ a Jekyllt játszó partnerektől, illetve attól, ahogyan megformálják a szerepüket – ugyanis a főszereplő körüli alakok erősítik vagy épp finomítják a figurát.
Érzel abban kihívást, hogy csak perceid vannak felvázolni Simont?
Annyiban mindenképpen igen, hogy nagyon nehéz két jelenet alatt gondolatokat ébreszteni és érzéseket kiváltani a nézőből, de lehet, hogy nem is ez a cél.
Simonnak nem dolga nyomot hagyni a történetben – úgy gondolkodom az előadásról, mint egy társasjátékról, amiben elmesélünk egy történetet.
Nekünk ebben a társasjátékban kell tudnunk együtt létezni.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Kerényi Miklós Máté a Virágot Algernonnak című előadásból (fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház)
hírlevél
