Közel áll hozzád Susanna szerepe?
Az ember mindig átszűri saját magán a karaktereket, amiknek a bőrébe bújik, ráadásul nem először éneklek az operában. Természetesen változott velem a figura is az évek alatt. Szubrett alkat vagyok az életben is, ami a szívemen, az a számon, és ez el is dönti, hogy Susanna szerepét kapom meg a Figaro házasságából, nem például a grófnőt. Örök Susanna vagyok, nagyon szeretem a szerepet, megunhatatlan számomra. Ő az, aki felmegy a nyitányban a színpadra, és lejön a végén, rengeteget énekel, viszont – a grófnővel ellentétben – kevés lehetősége van arra, hogy reflektorfényben legyen. Nincsenek virtuóz áriái; ez nem primadonna-szerep, de ilyenkor annál nagyobb hangsúly esik a színészi játékra.
A Figaro a Co-Opera produkciójaként bejárt az országot, itthon magyar nyelven hangzott el, Bécsben viszont az eredeti olasz nyelven. Miben más a két változat?
A helyzetkomikumot, az eleven történetmesélést jól szolgálja a magyar szöveg. Egy-egy poént megöl, ha a nézőnek először a szövegvetítőre kell néznie, de ha magyar nyelven énekeljük az operát, akkor szinte prózai szintű színészi játékot követelhetünk magunktól. Az olasz nyelv viszont sokkal jobban illik a zenéhez, Lorenzo da Ponte szövegében minden szó, minden hangzó a helyén van. Sokkal szebben tudok megformálni egy-egy zenei frázist olaszul énekelve. A két nyelvben a hangsúlyok is máshol vannak, az olaszban általában az utolsó előtti szótagon, a magyarban az elsőn.
Visszatérni az opera eredeti nyelvéhez zenei szempontból valódi megkönnyebbülés.
Az Armelen az opera több határterülete is képviseli magát. Egy énekesnőnek inspirációt jelent, ha új színpadi közegben találja magát?
Röviden: igen. De ez természetesen fokozottan függ attól, hogy hagyja-e a rendezés énekelni az énekest. Hadd szóljak ezzel most haza: egy opera rendkívüli technikai felkészültséget kíván, vannak olyan zenei frázisok, amikor nem lehet akárhogy mozogni a színpadon. Nekünk a testünk a hangerősítőnk, nincsen mikrofonunk. Ezzel meg kompromisszumot kell kötnie minden rendezőnek.
Az Armel – úgy látom – kortárs darabokkal kívánja közelebb vinni az operát a mai emberhez. Ön szerint mit lehet tenni, hogy az opera ne legyen távoli műfaj?
A természetesség nagyon fontos. Évtizedeken keresztül volt trend, hogy az operaénekes megközelíthetetlen, bálványozott művész – ma már ez nem lehetséges. Bármennyire is furcsa, ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más.
A legnagyobb hatást azzal érhetjük el, ha közel megyünk a közönséghez. Az a hang, amit egy operaénekes képez, hogy az milyen hangos, milyen hajlékony, sosem marad hatás nélkül.
A Figaro házassága július 4-én hangzik el a bécsi Muth Színházban, az Armel Operafesztiválon.