Mert hát Frederick Loewe zenéje tényleg jó, mi több: remek; a székesfehérvári színház zenekarára (karmester: Kerényi Gábor) aligha mondhatunk nagyobb dicséretet annál, mint hogy muzsikusai érvényesen és stílusosan szólaltatták meg a legklasszikusabb Broadway-musical bécsi operettből és angolos fanyarságból lelkedzett zenéjét.
Stílusosság - a legtömörebben formulázva ezt várja el a mindenkori közönség a My Fair Lady egész produkciójától, azonban ez az elvárás rendszerint csak félig-meddig teljesül. Szikora János most egészében formás, épkézláb előadást telepített a hatalmas szabadtéri színpadra. Nyílt sebek nem csúfítják rendezését, de azért elegánsnak, könnyednek és nagyvilágiasnak nemigen állítható ez az előadás. Udvariatlanság lenne a székesfehérvári társulattal szemben, ha vidékiességet emlegetnénk, s ráadásul igazságtalanságot követnénk el, hiszen a főszerepekben fellépő fővárosi művészek részben éppúgy az elegancia fogyatékával élnek és mozognak a színpadon. Még a legkevésbé tán Radnay Csillát érheti ilyen kifogás: dalban és prózában egyaránt kéjesen ordenáré virágáruslánya ugyanis meglepően hitelesnek bizonyul akkor is, amikor estélyi ruhát ölt magára. Ráadásul Radnay mindvégig motiváltnak tűnik, szerepének egyetlen mozzanatát sem ejti el, s különösen nem takarékoskodik önmagával akkor, ha énekelnie kell. Merthogy ez az Eliza tud énekelni, méltó az első magyar Elizák (Lehoczky Zsuzsa, Galambos Erzsi) hagyományához, s így aztán nála az énekszámok sohasem a színészi játék szünetei gyanánt értelmeződnek. Nem úgy a kiállásában máig imponáló, ám színészi tartásában kissé megfáradtnak ható Hirtling István esetében, aki a magyar prózai színészek több évtizedes praxisát követve leginkább csak túl akar lenni az énekes szakaszokon. Ennek érzékletes bizonyságaként rendre a kíséret elé siet, gyors rajttal akar túllendülni szólószámain, ami aligha üdvös hozzáállás egy musical főszerepében. Radnay és Hirtling mutatós kettőse ezzel együtt is rokonszenvet kelt, s hasonló rokonszenv kíséri Egyed Attila fegyelmezett és testmeleg színpadi működését is, jóllehet a színész amúgy vajmi kevéssé látszik nyugalmazott angol ezredesnek.
Az első formájában a hajdani világkiállítási csuda, a Crystal Palace fémvázát idéző-imitáló mobil színpadkép előterében erősen ingadozik a tömegmozgatás és a koreográfia (koreográfus: Zachár Lóránd) színvonala. A nyitókép mozgásai és az Ascot Gavotte megjelenítése például a kiábrándításhoz közelít, ellenben a Cockney-közeg jelenetei olykori sutaságukban is mutatósak és lendületesek. E lumpenproli jelenetekben a főszerep a link apáé és kukásemberé, Alfred P. Doolitle-é, akit Kozáry Ferenc Magyar Attila hangján, s inkább bohémes, mint kültelki modorban jelenít meg. Feladatát Kozáry fejjel lefelé lelógatva is kedélyesen végzi, míg a görkorcsolyás szerencsétlenkedésre kényszerített szerelmes Freddie, azaz Keller János - őszinte együttérzésünktől kísérve - natúr hangon küzdi keresztül magát a Jártam-keltem én... slágerén.
Énekszólam nélkül, prózában hozza a fanyar angol úrhölgyet Almási Éva, aki Mrs. Higgins kicsiny szerepébe beléolt valamennyit a Bunbury parancsoló modorú Lady Bracknelléből (s vele Judi Dench-ből) is. Méltósággal felmutatott sznobizmusa, finom szarkazmusa, közönnyel határos anyai tartózkodása és egész játékkultúrája felfrissítőnek és helyénvalónak bizonyul. Emléke még távoztában is megkönnyíti az utolsó bő negyedóra során le-lefulladó, a drámázásba átcsapó előadás zavarmentes elviselését. Merthogy ezen a margitszigeti estén két lady szavatolt a produkció biztonságáért.
hírlevél
