Bartók 1911 tavaszán számára szokatlan feladattal foglalkozott: operát komponált. Bár a színpadi zene terén akkoriban még lényegében teljesen járatlan zeneszerző nagy reményeket fűzött készülő művéhez, az alkotói folyamat, ahogyan arról 1911. március 27-én némi tagadhatatlan büszkeséggel és izgatottsággal beszámolt Frederick Deliusnak, korántsem volt zökkenőmentes.
"Most nehéz munkába fogtam - egy egyfelvonásosba - tért rá levelében a hazai zenekari viszonyok keserű ismertetése után kompozíciós törekvéseire. - Ilyet sajnos még sosem írtam - Képzelheti, hogy időnként - kezdetben - mennyire zavart a szöveg. Most már jobban megy. És azt hiszem, hogy ez a zene olyasmi, ami tetszeni fog Önnek. Ezen a nyáron Párizsba megyek (jún. 20. körül). Vajon otthon lesz-e Ön még akkor? Mennyire szeretném ezt a munkámat megmutatni!"
A szöveg, amely "zavarta" a szavakból építkező dramaturgia területén viszonylag tapasztalatlan alkotót, Balázs Béla műve volt, A kékszakállú herceg vára. Noha a misztériumjátékot Balázs eredetileg inkább Kodálynak szánta, Bartókot azonnal magával ragadták a téma voltaképpen nyílt egyszerűséggel megfogalmazott, mégis titokzatos lélektani rétegei, olyannyira, hogy mindössze hat hónap alatt elkészült az opera zenéjével, amelyet be is nyújtott a Lipótvárosi Kaszinó pályázatára. A darabot azonban előadhatatlanságra, színpadi alkalmatlanságra hivatkozva visszautasították.
Mivel sem látványos színpadi tablókkal, sem kalandos cselekményszövéssel nem rendelkezett, a Kékszakállú, ez a Richard Strauss Saloméjához és Elektrájához hasonlóan koncentrált, sűrű és progresszív alkotás csaknem végleg eltűnt Bartók íróasztalának fiókjában. Sikerre valójában egy másik kompozíció vitte, egy évekkel később keletkezett táncjáték, A fából faragott királyfi, amelynek 1917-es bemutatója újra felvetette az opera színpadra állításának lehetőségét. A premier ugyan még ekkor is elszenvedett néhány halasztást, de a bemutatóra végül mégis sor került az Operaházban 1918. május 24-én. Jóllehet a darab többségében dicsérő kritikákat kapott (az 1910-es évek viszonylagos elszigeteltsége után ekkor kezdett a recepció behatóbban foglalkozni az önkifejezés új lehetőségeivel már legalább egy évtizede kitartóan kísérletező zeneszerzővel), kitörő ováció azért nem fogadta, és néhány előadás után le is került a műsorról. Magyarországon 1936-ig nem is újították fel a produkciót, külföldi operaházakban azonban a húszas évektől kezdve egyre több sikert aratott. Maga Bartók ugyan még ekkor is erősen szkeptikusnak mutatkozott a kompozíció fogadtatásával kapcsolatban - mint Ernst Latzkónak, az 1925-ös weimari előadás karmesterének kifejtette, úgy vélte, hogy a Kékszakállú a színházlátogatók érdeklődése ellenére "sem számíthat tartós közönségsikerre" - ennek ellenére az alkotás, ha csendesen is, de biztosan elfoglalta az őt megillető helyet a 20. század legjelentősebb operái között.
Az egyfelvonásost, amely hagymányosan sokszor recepciótörténeti szempontból mintegy hozzánőtt párdarabjával, A fából faragott királyfival egy estén hangzik el, az Erkel Színház novemberi műsorán a táncjáték helyett Vajda János operája, az 1980-as évek végén keletkezett Mario és a varázsló követi majd. Noha a két mű közötti összefüggések feltárása kétségkívül a szabad asszociációs játék területére tartozik, az emberi psziché esendőségével, kiszolgáltatottságával és kegyetlenségével foglalkozó cselekményük minden különösebb szellemi erőfeszítés, intellektuális bűvészmutatvány nélkül egymásra vetíthető, legalábbis ami Balázs Béla nevezetes, a színjáték helyére vonatkozó kérdését illeti. Mindkét darab kettős színpadon játszódik ugyanis, amennyiben mindkettőnek döntő jelentőségű eleme az önreflexió, épp csak annyi a különbség, hogy a Kékszakállú, ha úgy tetszik, a személyiség határainak áthághatatlanságával, a Mario és a varázsló pedig - épp ellenkezőleg - annak átjárható, lebontható voltával, az egyéni szuverenitásról való önkéntes lemondás kikényszerítésének technikáival foglalkozik. Bár a Kékszakállú története két ember személyes drámája, a közönség soraiban ülők egyéniségének integritását mégis legalább olyan közelről érintő kérdéseket vet fel, mint Thomas Mann 1929-es klasszikusa, amelynek rendellenes színpadiassággal öltözködő, púpos és kellemetlen "kóklere", a hipnotizőr Cipolla egyszerre viseli magán Mann későbbi sátánfigurájának egyes vonásait és utal viselkedésében a két világháború közti politikai élet egyre nagyobb hatalomra szert tevő "illuzionistáinak" fellépésére.
Ami Thomas Mann állásfoglalását illeti, az író számára már a számos problémával küszködő, de még évekig fennálló Weimari Köztársaság idején sem volt kérdés, hogy a hatalomvágy szélsőséges megnyilvánulásainak hátterében az egyéni engedékenység áll, az engedelmesség lelki igénye, amely nemcsak erősebb az akaratnál, a dacos ellenállásra való törekvésnél, de kéz a kézben jár vele. Mint visszataszítóan hódító hőse, Cipolla kifejti: "az a képesség, [...] hogy túllépjünk önmagunkon, eszközzé legyünk, a legfeltétlenebbül és legteljesebben engedelmeskedjünk, csak fonákja a másiknak, hogy akarjunk és parancsoljunk; mindkettő egy és ugyanazon képesség; parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az tud parancsolni, és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, amint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé, akiben az akarat engedelmeskedéssé s az engedelmesség akarattá lesz, akinek személye mindkettőnek szülőhelye [...]."
Az engedelmesség ideája, a Judittól várt feltétel nélküli szerelem kudarca a Kékszakállúban az érzelmi önátadás lehetetlenségének konklúziójához vezet, míg a Mario és a varázslóban az egyéni felelősséggel, öntudattal és erkölcsi tartással kapcsolatban vet fel kegyetlenül nyugtalanító kérdéseket. Mindkét cselekmény esetében igaz azonban, hogy a tragédia nem a történet egyes eseményeinek egymásra épülésében rejlik, hanem a psziché működésének mélységeiben. Ahogyan Balázs Béla is írja: "az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele, urak, asszonyságok."
hírlevél
