Haydn egyik legegyedibb és legszebb műve az Isola disabilitata: bemutatóját Fényes Miklós névnapjára tervezték, de közbejött a nevezetes tűz, aminek következtében a magyar zenetörténet egyik legfontosabb objektuma porrá lett. A próbafolyamatot mégsem zárták le, Luigia Polzelli énekesnőt Haydn maga avatta be Silvia szerepébe, a bemutató helyszíne pedig a ma már ismét látogatható marinoettszínház lett. Mivel ez szűkösebb, a kis darabot is át kellett fésülni. A műegész egy helyszínen, a lakatlan szigeten játszódik. Itt éli kies mindennapjait - afféle női Robinsonként - Costanza, naiv és bájos testvérével, Silviával. Costanza, mivel úgy véli, férje elhagyta, az egész férfi nemet gyűlöli. Silviával azt is sikerül elhitetnie, hogy minden férfi szörnyeteg, a nőket elevenen felfalni akaró farkas. Costanza nem tudja, hogy férje a kalózok foglya lett, elrabolták, és elkeseredetten keresi őt, egy évtizede.
Gernando megérkezik a szigetre, hogy a második felvonás ne szóljon másról, mint férj és feleség csiki-csukijáról, arról, hogy miképpen és hányszor mennek el egymás mellett. Silvia persze, amikor meglátja Gernando fegyverhordozóját, Enricot, azonnal sejteni kezdi, hogy Costanza minden férfiakról szóló rémmeséiben kevés volt az igazság (hogy volt azért benne, azt valószínűleg csak később tudja meg).
A librettót Haydn régi ismerőse, Metastasio írta (vagy harminc megzenésítéséről tudni), a magyarítást Ágoston László végezte, olyképpen, hogy a mai, fiatal néző számára is élvezetes legyen az előadás: Silvia, miután Costanza áriájában kikel a férfiak ellen, azt mondja: "szegény Costanza, teljesen kész van". Mivel a Királyi lépcsőn szorongó (nem túl kényelmes volt az ülés a kispárnákon) nézők egy jelentős része ifjú volt, az előadás ifjúsági előadásként volt meghirdetve, a mai nyelvre átültetése a szövegnek nem teljesen indokolatlan. A szövegkönyvet jegyző fiatalember rövid bevezetőt is tartott a műről, még pontosabban arról, miért tartották meg a recitativókat, miért ezt a művet választották. Egyetértettem vele: ez az opera valóban a recitativók miatt is annyira élő, annyira eleven, érdekes. Mindenesetre több mint célszerű lett volna kiegészítenie azzal a mondanivalóját, hogy ez a Haydn opera az egyetlen, ami nem tartalmaz recitativo seccot. Elárulhatta volna, ha már olyan kiválóan illusztrálta énekkel, zongorával, miképpen lehet érzelmi állapotokat illusztrálni akkordokkal, hangnemekkel, hogy nem ilyes recitativókat fogunk hallani, hanem csak és kizárólag zenekari kíséreteseket. Melyeket egyébként remekül irányított a fiatal Tőri Csaba.
A minimalizált, és nem teljesen kompakt hangzást produkáló (magyarul: a zongora kissé kilógott) kisegyüttes tagjai remekül játszották ezt az azione teatralét. Hiszen, szemben más Haydn operákkal, ez nem dramma, vagyis nem dramma giocoso, eroico, hanem színpadi játék.
Az előadás egyik legfőbb erénye - az énekesek mellett - a Geréb Zsófi egyszerű, elsősorban az énekesek mozgására figyelő, a zenében is megbújó pajkosságot erősítő rendezése. Az alap, a színpad, pár világító kocka, amit ide-oda tettek a nyitány alatt a szereplők. Ezen kívül volt még a színen két paraván, ami lett kőszikla, hasadék, minden, ami mögé el lehet bújni. A két énekesnő indiánjelmeznek ható kosztümben lépett színre, a férfiak hétköznapi, utcai viseletben (a kontraszt csak pár pillanatig volt zavaró, de az volt).
A kis színpadi játékban alig van ária, ám ami van, az nagyszerű és komoly kihívás elé állítja az énekeseket. Nos, ennek a kihívásnak mindkét fellépő fiatal hölgy nemcsak, hogy maximálisan megfelelt, de úgy éreztem, hogy amit hallok - és látok - az maga a zenei csoda. Nemcsak a tökéletes formálására, a helyes, nem túl vad, minden mesterkéltségtől és felesleges vibrálástól mentes díszítésekre gondolok, nemcsak arra, hogy Balogh Eszter olyan elég sötét (althoz egészen közeli) mezzo, amire most látszik egészen magas igény a világ operaházaiban (most, amikor Magdalena Kozena, Cecila Bartoli e fachot tette a legnépszerűbbé), hanem bizony arra is, hogy a két hölgy csodaszép. És ez, jelen korunkban, amikor nem elég jó énekesnőnek lenni, hanem jól is kell kinézni, bizony nagyon nagy előny a pályán. Egyszerűen jó volt nem csak hallani, de nézni is őket. Mindemellett a Silviát alakító Göncz Renáta olyan izgalmasan adta a szende lányt, olyan tüneményesen, hogy biztosak lehettünk benne - mi szerencsés nézők, akik a két hölgy bemutatkozóját hallhattuk -, prózai színésznőkét is megállná a helyét.
Vagyis: amit Balogh Eszter és Göncz Renáta produkáltak, az nagyon mai, nagyon pontos, nagyon trendi. Alkalmazkodott szerepjátszásuk, énekstílusuk a régizenés mozgalomnak az énekesekkel szemben támasztott alapelvárásaihoz. Danielle de Niese az, akire Balogh Eszter a legjobban hasonlít - tiszta, világos, a magasabb regiszterekben ragyogóan kinyíló, fantasztikus hang. Ahogy az említett világnagyság, így ő is a Mozart szerepekben tündökölhet a közeljövőben majd. A lírai szoprán Göncz Renáta is igen magabiztosan, a magasabb hangokat biztosan megtámasztva, remek technikával énekelt (tudom, miért bírálná őt, hol igazítaná ki korunk egyik legjobb énektanára, Lax Éva, de ez most nem fontos). A férfiszerepek ebben a műben kevésbé jelentősek, de a szép hölgyek árnyékában is remek előadást produkált Csapó József.
Nem először hallom élőben a művet (öt éve adták elő Vashegyi Györgyék), és ismét megerősített a hitemben: többet, sőt sokat kell játszani Joseph Haydn mester műveit - nem csak azért, mert kicsit a miénk is ez a sok remekmű, hanem azért, mert üde, nagyszerű darabok. Jó kedvre derítenek fiatal és időset egyaránt.
hírlevél
