Komlósi Ildikó a Maszkabálon (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
Szokatlanul kora reggel, nyolc órakor beszélgetünk. Amikor időpontot egyeztettünk, azt mondta, korán kelő típus. Hogyan fér össze ez az adottság az énekesi életmóddal?
Ezen a pályán nincs szerencséje annak, aki nem korán kelő. Németországban néha fél 10-kor kezdődnek a próbák, addigra az ember már beskálázik, és készen áll színpadra lépni. Magyarországon általában tíz órától próbálunk, de ha valaki testileg és szellemileg a legjobb formában akar lenni, legkésőbb hat órakor fölkel. Az esti előadás előtt pedig délután szoktam pihenni, ha két-három óra körül alszom egyet, majd iszom egy kávét, este hétre ugyanannyi energiám lesz, mint reggel.
Mennyire követ szigorú szabályokat az életmódját tekintve? Vannak énekesek, akik ezer apróságra figyelnek, hogy a legjobb hangi állapotban legyenek.
Attól még, hogy valaki énekes, ugyanolyan emberi lény, mint bárki más. Természetesen meg kell ismernünk a testünket, figyelni a jelzéseire, és ki kell alakítani egy rendszert az életünkben, ami segít megfelelni a pálya kihívásainak. Amikor az ember fiatal, még minden sokkal könnyebben megy, hajtja a lendület, ezért nem szükséges annyira óvatosnak lenni, később már átgondoltabban kell szerveznünk az életünket. Ettől még nem fosztom meg magamat semmitől, szabad ember vagyok, szeretek élni, és onnan meríthetek energiát, amit a színpadról a közönség felé tudok sugározni.
A mezzoszoprán karakterek általában kevésbé idealizáltak, mint a szopránok. Soha nem fordult elő, hogy nem tudta elfogadni egy karakter személyiségét, megérteni a nézőpontját?
Egy szereppel nem kell teljesen azonosulni, viszont fontos, hogy az ember palettáján minden szín jelen legyen, amivel összetett karaktereket tud megjeleníteni. A mezzoszoprán szerepek sokszor izgalmasabbak, mint a szopránok. Persze azok is gyönyörűek, de
művészi szempontból fel kell nőni ahhoz, hogy el tudjunk játszani akár egy gonosz nőalakot is.
De gonoszak-e egyáltalán ezek a figurák – Amneris, Eboli? Az előadónak azt is meg kell mutatnia, hogy szerencsétlen nőkről van szó, ettől gyönyörű, összművészeti feladat az operaéneklés.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy Ameris a kedvenc karaktere. Miért pont ő?
Verdi imádta a mezzoszopránokat. Nagyon hálás vagyok érte – eszembe is jutott, hogy írok neki egy köszönőlevelet! (Nevet) Amneris szerepében akkora a dráma és annyi a szenvedés, mint általában a szopránszerepekben.
Itt egy nő, akinek mindene megvan, hatalommal rendelkezik, gyönyörű, és mégsem kaphatja meg, amit akar, nem kerülhet ki győztesen a rivalizálásból.
Hányszor fordul elő ilyen az életben! Minden darabot le lehet, és le is kell fordítani a való világra. Ettől lesz olyan átütő erejű, és megérezzük a leírhatatlan fájdalmat, ami a negyedik felvonásban Amneris lelkében és ajkán megszületik. Nem tudok betelni vele! Minden rendezésben csodálatos megformálni, legyen az klasszikus vagy modern. Robert Wilson például a kezekkel mutatta meg az érzelmeket, ez az előadás DVD-n is megjelent, Brüsszelben mutattuk be, aztán Antonio Pappano átvitte a Covent Gardenbe. De ugyanúgy imádtam Zeffirelli rendezését is, pedig az teljesen tradicionális volt.
Komlósi Ildikó Amneris szerepében (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Amnerisnek van egy döntő pillanata, amikor a második felvonásban azt hazudja Aidának, hogy Radamès meghalt. Mindig úgy érzem, hogy ott valami végzetesen megfordul.
Az ember néha akkor is tudni akarja az igazságot, ha tisztában van vele, milyen rettenetesen fog fájni. Ha meg is semmisül, darabjaira hull tőle.
Itt is pontosan ez történik, a jelenet elején még látszólag minden szép, Amneris mézesmázoskodik Aidával, de az első felvonásbeli tercettben elkapott pillantás nem hagyja nyugodni, folyamatosan rágja belülről. Amikor aztán minden kitudódik, már nincs megállás, beindul a drámai történések folyamata, ami egyenesen vezet a katasztrófához.
Komlósi Ildikó Santuzza szerepében (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Említette a karakterek esendőségét, ugyanakkor Amneris királylány, és nagyon sok más, királyi családból származó figurát is meg szokott formálni. Hogyan lehet egyszerre megmutatni ezeknek a figuráknak a fenséges és az emberi oldalát?
Bárkinek is születik az ember, lélekkel rendelkezik. Annyi minden határoz meg minket: külső, kiállás, mozgáskultúra, tehetség, érzékenység… A királynők megformálásához mindez kell, ugyanakkor lehet valaki szép, ha ezt mégsem látom rajta, amikor megjelenik a színpadon. Kevésbé előnyös külsejű előadóművészek ezt átéléssel, színpadi léttel ellensúlyozzák. Nézzük meg Ileana Cotrubast, nála szebb embert keveset ismerek, nem a vonásait illetően, hanem mert a lelkét látom az arcán! Bizonyos adottságokkal születni kell, de ez nem elég, ha nem teszed hozzá a magadét, nem olvasol, képezed magad, beszéled azt az öt nyelvet, ami az operához kell. Akkor valami hiányozni fog, és ez rögtön látszik a színpadon.
Pályám kezdete óta hallom, hogy jól állnak a királyi alakok, de nem szabad háromszerepes énekesnek lenni, ugyanezzel a testtel, adottságokkal például Santuzzát is meg kell tudni formálni.
Fontos a nyitottság, akár a kevésbé tradicionális előadások, akár a különféle karakterek iránt, akkor tudsz újjászületni, és totális transzformációt végezni testeden-lelkeden, miközben mégis saját magadat adod.
Akadt a pályája során olyan rendező, karmester vagy akár énekespartner, aki nagyon átalakította, hogy mit gondol egy karakterről vagy darabról?
Judit szerepét 193-szor énekeltem, nagyjából 20-25 rendezésben. A kékszakállú herceg vára rettentően meg tudja mozgatni egy rendező képzeletvilágát, amit meg is értek, hiszen az egész opera szimbólumokra épül. Előfordult, hogy a mindössze egyórás előadásra hét héten át próbáltunk, és minden harmadik napon új koncepció született. Reggel megérkezett a rendező, és azt mondta: „Felejtsetek el mindent, amiről eddig szó volt! Este megálmodtam, hogy lenne még jobb.” Ha már négy napig nem változott semmi, elkezdtünk reménykedni. Ez a munkamódszer nyilván nem szerencsés, de végül aztán jól sikerült az előadás.
Nekem általában minden szerepről van egy elképzelésem, de ugyanazt a közölnivalót sokféleképpen lehet mondani, csak az előadásmód változik mindig.
Én én maradok, de ez nem jelenti azt, hogy nem csinálom meg, amit kérnek tőlem. Ám mivel általában szabadúszóként kerültem be az előadásokba, kifejezetten velem akartak dolgozni, a karmester az én muzikalitásomra, frazeálásomra, a rendező pedig a karakteremre, mozdulataimra, tekintetemre épített. Egy ilyen esetben a művész még jobban ki tud bontakozni, mert érzi, hogy a másikat inspirálja, amit tesz.
Ezek szerint nem találkozott azzal a megközelítéssel, amire sok énekes panaszkodik, hogy előregyártott sablonokba próbálják beletuszkolni?
Engem nem kell tuszkolni. Illetve csak addig lehet, amíg engedem magam. Az is a pályához tartozik, hogy megtanuljunk kezelni egy karmestert vagy rendezőt. Ha kérnek valamit, ami tőlem idegen, mindig azt mondom, meg fogom próbálni. Ez a varázsszó, amit rendkívül értékelnek, akkor is, ha utána mégsem úgy csinálom, ahogy szerették volna. Vannak persze agresszív rendezők, akik nem fogadják el, hogy te is létezel. Ezt nem szabad hagyni,
az ember nem szűnhet meg individuumként jelen lenni a produkcióban – ahogy egy házasságban sem.
Meg kell tanulni élni és közlekedni, ezt tanítom a növendékeimnek is. A tanárnőm, Mirella Paruto azt mondta: ha valamit elrontottál, nem kell megvárni, hogy a karmester számonkérje, hanem már előtte meg kell dicsérni, milyen nagyszerűen vezényelt, és el is felejti, hogy hibáztál. (Nevet)
Komlósi Ildikó, a Magyar Állami Operaház Kamaraénekese (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)
Sok tanítványa van, hogyan látja a mai fiatal énekesek helyzetét?
Több szempontból sem egyszerű nekik mostanában pályára lépni. Bár úgy gondolom, hogy a tehetség mindenképpen utat tör magának, ez a szakma nagyon komplex. Nem elég, ha valaki jó színész, gyönyörű, muzikális, intelligens és még hanggal is rendelkezik. Mindennek egyben kell lennie. Ehhez pedig szükség van a megfelelő képzésre, és arra, hogy a pályakezdők a fejlődésüket segítő szerepeket kapjanak, amelyek valamilyen irányba vezetik őket. Jónak tartom, amikor ritkán játszott darabokban léphetnek fel, de némelyik mű nehezebben énekelhető, mint az alaprepertoár, tehát itt is rejtőznek veszélyek. Például a modern operákban csak azoknak kellene szerepelniük, akik nagyon jók technikailag, mert ezek a darabok igénybe vehetik a hangot. Valahogy a mi időnkben máshogy indult egy fiatal művész pályája, negyedéves koromban megkaptam az Eljegyzés a kolostorban főszerepét, de utána még tanultam, elmentem Londonba is, a milánói Scalába ösztöndíjasnak, azután kaptam itthon főszerepet A rózsalovagban. Ma sokan nem is lennének készen egy főszerepre. Más a növendékek hozzáállása, nem tudják, milyen sokat kell dolgozni, ha valaki énekes szeretne lenni.
Szigorúan fogom azokat, akik hozzám kerülnek, de amikor megértik, miért van erre szükség, szárnyat növesztenek, és utána már ők erőltetik, hogy többet dolgozzunk.
Lelkesen mesélik, ha valaki megdicséri őket, vagy megkérdezi tőlük, hogyan fejlődtek hirtelen ilyen sokat. Olyankor én vagyok a legboldogabb! Megfogadtam, hogy vissza fogom adni másoknak azt a segítséget, amit én kaptam a tanáraimtól. Nagyon szerencsés voltam, Berdál Valéria minden növendékének rengeteget segített, és a többi tanárom se csupán szakmailag volt jó, hanem emberileg is. A tanításhoz pszichológia is kell, hiszen érthetően kell elmagyarázni, mit teszünk a testünkkel. Amikor a növendékeim is ráéreznek erre, elképesztően boldogok és hálásak lesznek.
Fejléckép: Komlósi Ildikó (fotó: Emmer László)
hírlevél
