– mondta Jessye Norman, a díva, akit az operavilág a legnagyobbakhoz méltóan gyászol. Mert valóban az volt, egy igazi királynő, aki megismételhetetlen volt, s mint minden ilyen – jelenség.

1945-ben született a Georgia állambeli Augusta városában, feketeként szegregált környezetben. Anyja amatőr zongorista, apja biztosítási ügynök. A kislányban azonban azok a napok éltek élénken, amiket nagyszüleinél töltött, ahol volt egy kis harmónium. Szívesen hallgatta a nagymamáját, aki spirituálékat, gospel dalokat énekelt. Ha melankolikusak, ha boldogok voltak a dalok, „tele voltak lélekkel”. Gyerekként operát hallgatott a rádión, és minden nehézség nélkül barátkozott a műfajjal. „Emlékszem, úgy gondoltam, hogy az operatörténetek semmiben nem különböznek más történetektől. Egy fiú találkozik egy lánnyal, szerelmesek lesznek, de valamiért nem lehetnek egymáséi, és általában nincsen happy end sem” – írta memoárjában.

Fekete származása megkerülhetetlen kérdés volt egész életében, de soha nem engedte, hogy emiatt hátrány érje. „Országunk különleges korszakának és helyének szülötte vagyok, a messzi Dél gyermeke, ahol az emberek felvonultak, véreztek, és harcba szálltak a civil jogokért” – emlékezett vissza. Már az iskolában csatlakozott feketék jogaiért harcoló szervezetekhez, tüntetett, sztrájkolt, épületeket foglalt el.

Jessye Norman (Fotó/Forrás: Evening Standard / Stringer / Getty Images Hungary)

Talán ezért is haladt olyan bátran előre az operaénekesi pályán. Miután a Howardon diplomát szerzett, Michiganben, majd a Peabody Institute diákjaként tanult tovább. Karrierjének első fontos állomása volt, amikor Münchenben első díjat nyert 1968-ban. Huszonhárom éves volt. A következő évben a berlini Deutsche Operben debütált Wagner Tannhäuser című operájának női főszerepében, Elizabethként.

Az úttörő munkát nem ő végezte el, hanem fekete énekesnő elődei, Marian Anderson, Leontyne Price és Dorothy Maynor. „Lehetővé tették, hogy azt mondjam, francia operát, német operát akarok énekelni, ahelyett, hogy megmondják nekem: legyen elég neked a Porgy és Bess” – nyilatkozta Norman. 1972-ben a londoni Covent Gardenben Berlioz A trójaiak című operájában Cassandraként mutatkozott be – ez egyik ikonikus szerepévé vált később. Cassandrával ellentétben fellépése azonban dicsőséges jövőt jósolt.

Jessye Norman (Fotó/Forrás: Carol Friedman⁠ / Sony Classical)

A hetvenes években öt évet töltött Londonban, hogy tökéletesítse a technikáját, akaratlanul is felvette a brit akcentust. Született arisztokrata, mondták róla, pedig korántsem volt az. Egy francia herceg feleségül akarta venni, nemet mondott. "Pedig beleillettem volna a családba" – mondta később nevetve.

Bemutatkozott a nagy operaházakban, a Scalában, a brit Királyiban, végigjárta Németországot. Imádták őt Wagner és Richard Strauss operaszerepeiben, de mindig törekedett arra, hogy bővítse a repertoárját.

– így szólt híres mondása. (Angolul: Pigeonholes are for pigeons.) Énekelt Poulencet (La voix humaine), Schönberget (Ertwartung). Volt Alcestis, a szép Heléna, Medea, Phaedra, Dido. Iocasta az Oedipus Rexben.

James Levine, a Met korszakos jelentőségű zeneigazgatója így beszélt róla: „A ritka, független énekművészek egyike.” Anekdoták szólnak arról, hogy előfordult, hogy a karmesternek is megmondta, mit kéne csinálnia. Szellemes volt. Amikor Kathleen Battle sértődötten kiviharzott egy próbáról, mert egy kritikában „fekete énekesként” hivatkoztak rá, Norman csak ennyit mondott: „Valakitől meg kellett tudnia.”

Az ilyen megjegyzésekre reagált ugyan, de válasza nem tűrt ellentmondást. „Nem tartozom azok közé, akik párhuzamot vonnak a ruhaméret és a művészi teljesítmény között” – nyilatkozta.

Hangjában a természet ereje rezdült, az istenek ajándéka volt. Fényes, gazdag, érzéki, telt vocéját ezer közül is felismerték rajongói. Lenyűgözően kontrollálta a pianissimóit, szinte lebegett a hangja. Akik hallották élőben, úgy emlékeznek, hogy nem úgy tűnt, mintha a színpadról érkezne a hang, hanem mindenhonnan – az egész operaházat betöltötte.

Azokban a szerepekben bizonyult a legjobbnak, amelyben kihasználhatta, hogy már a megjelenése is hat a közönségre. Mágikus Ariadné volt Richard Strauss operájában, Sieglinde karakterének rejtett erőt adott, ahogy megformálta. Emlékezetes, hogy ő énekelte Pierre Boulez vezényletével Schönberg Gurreliederjét. Dalesteket adott, spirituálékat énekelt. Fellépett Ronald Reagan és Bill Clinton beiktatásán, egyszerre volt a nép operaénekese és az operaházak féltve őrzött művésze.

„Ritkán találkoznak az előadóművészet alapvető elemei egyetlen emberben. Tartás, intelligencia, a mozgáshoz való érzék, a részletekre való figyelmesség, a közönségnek szóló nagylelkűség és mindenekfelett, a hang” – írta az énekesnőre emlékezve Rufus Wainwright. Fiatalabb kollégája, Joyce DiDonato szerint Jessye Norman hangja rögtön felismerhető volt:

Jessye Norman 2012-ben (Fotó/Forrás: David Wolff - Patrick/Getty Images)

Önéletrajza 2014-ben jelent meg Stand Up Straight and Sing! címmel. A kilencvenes években hangja megkopott, drámai erejéből viszont alig vesztett. Utolsó éveiben kevésszer lépett fel, de tavaly életművének elismeréseként Glenn Gould-díjat kapott. Idén szeptikus sokkot kapott, több belső szerve felmondta a szolgálatot egy korábbi betegség komplikációja miatt. Szeptember 30-án elhunyt. Hatalmas, életerős mosolya azonban velünk marad, ahogy hangfelvételei is. Fájhat a szívünk, mert tekintélyt parancsoló, figyelmet követelő termete nem fog már feltűnni a színpadon. Sokan találgatják most, mi lehetett Jessye Norman titka. Magával vitte azt is, mert tudta: az a kulcs csak nála nyitja a zárat, senki másnál.