„Miért, ehhez a darabhoz pont ilyen idő illik” – jegyezte meg egy kolléga, amikor A bolygó hollandi második felvonása után tartott szünetben egy kicsit átmozgattuk a dermesztő széltől elgémberedett tagjainkat. A szabadtéri előadások egyik legkomolyabb rizikótényezőjét az időjárás jelenti, bár volt már olyan év a Szentmargitbányai Kőfejtőben, amikor rosszabbul jártunk, most nem volt komolyabb vihar, mint két éve a Carmenen, még az eső is elállt, csak a szél és a hideg futamította meg azokat, akik nem készültek elegendő meleg ruhával és pokróccal. Nagyjából olyan élményben lehetett részünk, mintha a történet szereplői lennénk, hiszen Momme Hinrichs pazar díszlete méretes hullámokat, viharos tengert tárt a közönség szeme elé. Nem mondanám, hogy kánikulában kevésbé lenne élvezetes a produkció, de az biztos, hogy a körülmények illettek az atmoszférájához.
Az előadásnak amúgy is legfőbb erényét a látványvilág és a színrevitel hangulata jelentette. Nem véletlen, hogy a díszlettervező nevét emeltem ki először, hiszen a magyar közönségnek sem ismeretlen alkotó (aki a müpás Ring videóinak elkészítésében is szerepet játszott) olyan lenyűgöző vizuális világot álmodott meg, ami még gyakorlott operalátogatót is ámulatba ejt.
Nem tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy az ember csak tátott szájjal nézte, ahogy a Hollandi hajója megjelenik a színen
– életnagyságú, vihar tépázta, hátborzongató külsejű vitorlás, aminek láttán az első gondolatunk az volt: Daland tényleg nagyon pénzsóvár lehet, ha ilyen egyértelműen aggasztó jelek után is csak a titokzatos idegen kincse jár a fejében. De csodálatos volt a kis norvég halászfalu is, a sziklafal tetején álló házikókkal, amelyekben – ahogy leszállt az est – felgyulladtak a fények.
A bolygó hollandi (Fotó/Forrás: Tommi Schmid - Wearegiving / Szentmargitbányai Kőfejtő)
A rendező, Philipp M. Krenn engedte a klasszikus kereteket érvényesülni, csupán néhány ponton volt hozzáfűznivalója a cselekményhez. Őszintén szólva jobban tette volna, ha ezt a keveset is mellőzi, mert miközben a történetmesélés igen jól ment neki, a darab valamiféle továbbértelmezését szolgáló részletek rendre félresiklottak. Olyan apróságokon, mint az Erik korábbi, sikertelen udvarlási kísérleteit bemutató előjáték, amely nem igazán illeszkedik a nyitány zenei motívumaihoz, nem is akadnék fenn, a férfi románca Maryvel is inkább önmagáért való, de az értelmezésre komolyabb hatást nem gyakoroló megoldás. Ám a zárójelenet olyan, mintha az alkotó összefogott volna néhány oldalt az Operák könyvében, és rögtön a Ring végéhez érkezett volna: Senta égő áldozatként váltja meg a Hollandit, miközben mindent beborítanak a lángok.
Ez a megoldás alaposabban kielemezve éppúgy értelmetlen, mint első látásra. Ha már a négy elemet vizsgáljuk, akkor a nő épp a Hollandi alapeleme, a víz által hal meg, ami az elátkozott férfit is magába fogadja, így tudnak végül ők ketten egyesülni. Bár gyanítom, hogy a tűz inkább csak annak érdekében került be a produkcióba, hogy még valamilyen hatáskeltő eszközzel megfejeljék azt,
az utóbbi években nem nagyon láttam olyan produkciót Szentmargitbányán, amelynek a végén valami ne gyulladt volna ki.
Kár érte, mert a rendezés, Eva Dessecker jelmezei, Paul Grilj fénytervező munkája és Horváth Roland videói minden további nélkül is megállták volna a helyét. Utóbbit különösen elismerés illeti, hiszen a kopottas fényképek világát idéző vetítések nem csupán a hatalmas színpadon nem látható részleteket hozták közel, hanem sajátos képi világukkal is hozzájárultak a produkció hatásához.
Daland legénysége (Fotó/Forrás: Tommi Schmid - Wearegiving / Szentmargitbányai Kőfejtő)
Bár a szabadtéri előadásokban a zenei megvalósítás lehetőségei erősen korlátozottak, nagyjából elégedettek lehettünk azzal, amit hallottunk. Patrick Lange karmester értelmezésének egyes részletei a hangosítás következtében sajnos elsikkadtak, de így is akadt néhány olyan pillanat, ahol a dirigens valamely érdekes zenei összefüggésre hívta fel a figyelmünket. A nagy tuttikban pedig szenvedélyesen és átütő erővel játszott a Piedra Fesztiválzenekar, és remekül énekeltek a Philharmonia Chor Wien művészei, akik idén ismét a színpadon foglaltak helyet. Különösen emlékezetes volt a harmadik felvonás nyitójelenete, amelyet ráadásul újabb roppant látványos színpadi megoldás is kiteljesített.
Sajnos az énekes szólisták közül épp a címszerepet éneklő George Gagnidze vokális teljesítményében lehetett a legtöbb kivetnivalót találni. Az énekes hangja nem szép, inkább csak teteje van, gyakran hiányzik a közepe és az alja, így nem csupán arra nem volt képes, hogy a Hollandi tekintélyt parancsoló lényét és tragikumát megmutassa, de egyes helyeken a kielégítő, élvezhető énekprodukcióval is adósunk maradt. Ragyogóan énekelt viszont a Sentát megformáló Elisabeth Teige. A norvég szoprán néhány éve tűnt fel a Bayreuthi Ünnepi Játékokon, ám a bemutatkozás évének nagy sikert arató produkcióját később nem sikerült megismételnie.
Most viszont újfent remek volt, sötét, telt hangon énekelt, és csak néha lehetett felróni neki némi túlzott vibratót.
Hasonlóan jókat lehet elmondani a szerelmi háromszög harmadik tagját alakító AJ Glueckertről, aki szintén kezdi egyre jobban meghódítani a wagneri világot. Erre pedig minden joga meg is van, stabil, strapabíró tenorja az érzelmileg legtelítettebb pillanatokban sem veszítette el szép csengését. Az előadás alighanem legnagyszerűbb énekprodukcióját a Dalandként színre lépő Liang Li nyújtotta, akinek gyönyörű, telt basszusát még sokszor meghallgatnánk. Mary szerepében Roxana Constantinescu kellemes színű, gazdag mezzoszoprán hangot mutatott meg. A Kormányos, Jinxu Xiahou az első megszólalás bizonytalanságán később sikerrel túllendült, és az est nagy részében jól helytállt.
Elisabeth Teige mint Senta (Fotó/Forrás: Tommi Schmid - Wearegiving / Szentmargitbányai Kőfejtő)
Egyéni ízlés dolga, hogy valaki mennyire szereti a szabadtéri előadásokat a maguk törvényszerűségeivel: a zenei finomságok és a színészi játék rezzenései elvesznek, cserébe lenyűgözően nagyszabású, hihetetlenül látványos produkciókat láthatunk. Nyilvánvalóan vérbeli operarajongó egész évben nem érné be ennyivel, de a nyári szabadság okozta „csökkentett üzemmód” mellett jólesik egy kicsit tét nélkül szórakozni, és azzal a gyerekkori rácsodálkozással szemlélni a színház varázsát, amit a legtöbben már rég magunk mögött hagytunk. Persze leginkább akkor, ha olyan igényes, valóban elvarázsoló produkciókat láthatunk, mint a szentmargitbányai Bolygó hollandi volt.
Fejléckép: A Hollandi hajója (fotó/forrás: Tommi Schmid - Wearegiving / Szentmargitbányai Kőfejtő)
hírlevél
