Az árnyék nélküli asszony furcsa darab, még a Richard Strauss-életművön belül is, a szerző alighanem itt jutott legközelebb ahhoz a mítoszfelfogáshoz, amit ő és az utókor is Wagnerben csodált leginkább. A Ringgel szemben azonban ebben az esetben mindössze egyetlen mű időtartama alatt kell a közönségnek eligazodnia a különböző világszintek bonyolult rendszerében. Talán ennek is köszönhető, hogy az opera rendkívül sejtelmes, és sok mindent homályban hagy –
a zenében és a szövegben elmerülve is számos kérdés megválaszolatlan marad a nézőben, hogyan is működik a színpadon megjelenő világ.
Nem véletlen, hogy a magyar közönségnek a német repertoár legnagyobb rajongóin túli része soha nem tudott igazán közel kerülni az darabhoz, habár a Magyar Állami Operaház rendületlenül játssza. Aki a művet színre akarja vinni, legelőször azt kell eldöntenie: igyekezzen-e valamilyen támpontot adni a közönségnek a szimbolikus-mitikus rétegekben való eligazodáshoz, vagy a homály és a titok eszközeivel éljen. A francia rendező, Vincent Huguet egy kicsit mindkét lehetőséget választotta.
A színrevitel egyszerű vizuális megoldásokkal élt, a szereplők a világszintek között elfoglalt helyüknek megfelelő színű ruhát viselnek, a császárt különböző katonai kitüntetésekkel teli uniformisa különbözteti meg tőlük (a jelmeztervező Clémence Pernoud volt). A díszlet már-már realisztikus, ha ez a szó jelent valamit ebben az egyáltalán nem realisztikus világban, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy illúziókeltő. A Keikobad birodalmát határoló, monumentális, nyomasztó szürke kőfal pedig túl is lép azon, hogy puszta látványelem legyen, és
sokat sejtetően érezteti, milyen kiszolgáltatottak is a szereplők ebben a láthatatlan és megközelíthetetlen úr által irányított világban
(Aurélie Maestre tervezte a díszleteket). A Követen és a Dajka által Barak feleségét elcsábítani odabűvölt ifjún kívül nem is jelennek meg a természetfelettihez kötődő lények a színen, a hagyományos színpadi utasításnak megfelelően csak hangokat hallunk.
Tomasz Konieczny mint Barak (Fotó/Forrás: Michael Pohn / Wiener Staatsoper)
Ezen a néhány jelentésformáló látványelemen kívül a rendező csak egész ritkán haladta meg a felszíni cselekményt megmutató, korrekt színészvezetés eszköztárát: a színpadon nagyjából annyit láthatunk, ami a szövegkönyv elolvasása után is egyértelmű lehetett számunkra. Nyilván sok operarajongó üdvözölné ezt a döntést, mondván, szeretik maguk eldönteni, hogyan értelmezik a darabot, de hát a zenés színház nem így működik, helyesebben szólva, így nem teljesen működik. Az egyetlen történetszál, amelyben Huguet túllépett a távolságtartó történetmesélői attitűdön, Barak és a Császárné kapcsolata volt. A köztük elcsattanó csókról a rendezés világossá tette, hogy nem erotikus természetű vonzalomból, hanem erős érzelmi kötődésből fakad, hiszen a férfi személyisége és a sorsa iránt érzett részvét teszi végül lehetővé az asszony számára, amit a Dajka cselvetéseinek segítségével nem volt képes elérni:
azáltal válik maga is emberré, hogy képes együttérezni az emberek fájdalmával.
Nem is vagyunk még olyan messze a Parsifal világától…
Christian Thielemannt már azelőtt kitörő éljenzés fogadta, hogy az első hangot beintette volna, ám a karmester jócskán rászolgált a bizalomra. Az emelt zenekari ároknak is köszönhetően elképesztő hangorkánokat támasztott, ugyanakkor a Bécsi Állami Opera pazar akusztikájú terében a zene sosem vált felfoghatatlanná vagy kaotikussá, a dirigens hihetetlen energiája és vehemenciája mellett is pontosan tudta, mi az, amit az adott helyszínen megengedhet magának. Hátborzongatóan dörögtek a mély rézfúvósok, amikor Keikobad motívumát festették, ugyanakkor a zene számos más aspektusa is megjelent. Thielemann a műsorfüzetben szereplő interjúban elmondta, az emberek Az árnyék nélküli asszonyt az Ímigyen szóla Zarathusztra vagy a Hősi élet zenei világához kötik, miközben az Ariadné Naxosz szigetén, az Arabella és a Capriccio kell hogy eszünkbe jusson. És valóban,
talán még sosem éreztem, hogy ebben a zenében van valami a bécsi muzsika ezer közül is felismerhető, sajátos hangzásából
(az opera ősbemutatójára is itt került sor, habár a zeneszerző mindössze a bemutató évében kezdte meg vezető karmesteri működését az intézményben). Azt talán említeni is alig kell, hogy a Bécsi Állami Opera Zenekara milyen kiválóan, precízen, de érzékenyen, gazdag hangon és szenvedéllyel játszott.
Andreas Schager a Császár szerepében (Fotó/Forrás: Michael Pohn / Wiener Staatsoper)
Az énekesekről is csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Ha szükséges is kiemelni kisebb teljesítménybeli eltéréseket, mindig mellé kell gondolni a kitételt: az összehasonlítás kivételesen nagyszerű művészek között történik.
A Császár szerepében színre lépő Andreas Schager egyértelműen a német hőstenor-repertoár legnagyobb énekese,
amellett, hogy nagy teherbírással, stabil hangon, biztos magasságokkal énekli a szólamot, hangja szépségét, gazdagságát is megtartotta. Emellett képes volt a karaktert annyi tartással és férfiassággal felvértezni, amennyit még sosem láttam tőle. A Császárnét Elza van den Heever énekelte, akit eddig mindössze egyetlen alkalommal hallottam: a Metropolitan Opera Stuart Mária-közvetítésének Erzsébetjeként. Ott ragyogó volt – ahogyan most is. Kiegyenlítetten szóló, rugalmas szopránja a legnehezebb énekelnivalókban sem vált élessé, egyes extrém magasságok egyenesen hátborzongató szépséggel szóltak. Emellett az énekesnőt elismerés illeti érzékeny, a karakteri lelki mélységeit és empátiáját megmutató, vokális és színészi szerepformálásáért.
Tomasz Konieczny lényegében beugróként vett részt az előadásban, habár egy korábbi évadban már szerepelt a produkcióban, és nem ezen az estén, hanem eggyel korábban helyettesítette először a beteg Michael Vollét, az időpontok így is igen közel estek néhány spanyolországi, koncertszerű Parsifal-előadásához. Beszámolók alapján a korábbi alkalommal még észre lehetett venni rajta a túlterheltség jeleit, ám úgy tűnik, alig két nap alatt tökéletes formába lendült, hiszen ezúttal ragyogó produkciót nyújtott.
Hangja az emberi érzelmek rendkívül széles spektrumát képes megmutatni, Barak alakja pedig a jelek szerint különösen közel áll hozzá.
Szívbemarkolóan jelenítette meg a férfit, aki nem azért nem érvényesíti a saját érdekeit, és nem lép fel agresszívan, mert nem lenne képes rá, hanem mert személyiségéből fakadóan inkább választja a békés megoldást.
Jelena Pankratova mint Barak felesége (Fotó/Forrás: Michael Pohn / Wiener Staatsoper)
Barak feleségének szélsőségesen megterhelő szólamát Jelena Pankratova szólaltatta meg, olyan természetességgel, mintha a kitörő magasságok és a hatalmas ugrások teljesen hétköznapi énekelnivalót jelentenének. Az már talán kukacoskodásnak tűnik, ha megjegyezzük, ennek köszönhetően a karakter is túlságosan megszelídült. A Dajkát éneklő Tanja Ariane Baumgartner is nagyon megbízhatóan énekelt, sötét mélységeket és stabil, telten zengő magasságokat hallhattunk tőle. Nem lehet elégszer elmondani, milyen fontos, hogy a kisebb szerepeket is igényesen szólaltassák meg az előadók, így nagy örömet okozott Clemens Unterreiner, az egyik első színre lépő művészként szép hangon, kiművelt frázisformálással szólaltatta meg a Követ szólamát. Barak testvérei közül a tenorista Thomas Ebenstein emelkedett ki a legjobban, és
nagy örömünkre magyar közreműködőt is hallhattunk az este folyamán, Vörös Szilvia az egyik szolgálólányt, illetve a hat gyermekhang egyikét énekelte.
Az előadásról az operakedvelők egyértelműen véleményt nyilvánítottak: a már a kezdetekkor is lelkesen fogadott dirigenst a meghajláskor felállva ünnepelték, aztán újra és újra visszatapsolták a közreműködőket. Az emlékezetes produkciókat gyakran kötjük egy-egy névhez, akinek a teljesítménye a legerőteljesebben meghatározta a művészi színvonalat. Ebben az esetben nyugodtan beszélhetünk Christian Thielemann Árnyék nélküli asszonyáról, a karmester kiérlelt interpretációja és a zenei folyamat minden részletére kiterjedő gondossága határozta meg a nem mindennapi zenei élményt.
Fejléckép: Elza van den Heever a Császárné és Tanja Ariane Baumgartner a Dajka szerepében (fotó/forrás: Michael Pohn / Wiener Staatsoper)
hírlevél
