- Ha azonban az ember sokféle munkát végez, ahogy én is, akkor innen-onnan mar ki egy kis időt. Egyszer-kétszer még egy piros lámpánál is eszembe szokott jutni valami, olyankor lejegyzetelem vagy feldúdolom azt a pár hangot.

- Van kéznél mindig diktafon? Vagy cédulázik?

- Van egy kis diktafon. Eszembe jut egy melódia vagy egy akkordmenet, azt feldúdolom. Sokat szoktam "cél nélkül", vagyis nem megrendelésre dolgozni. Sok ötlet jön, amikor a zongorám mellett "bütykörészek". Negyven-ötven órányi ilyen anyagom van. Nyáron, amikor a színházban és az egyetemen is szünet van, nyugodtan tudok írni, csak egy nyugodt zugra van szükségem.

- Zongoraművésznek készültem. Pontosabban egyszerre végeztem a zeneszerzői és zongoraművészi tanulmányaimat. A főiskola negyedik évfolyamán kaptam egy erős ínhüvelygyulladást, fél évig a hangszer közelébe se mehettem! Később aztán meggyógyult a kezem, de ez a gyulladás jelezte, hogy erős igénybevételnek nem tudok megfelelni. A zeneszerzés régóta foglalkoztatott, gyerekként komponáltam ezt-azt, zongoráztam, énekeltem a Rádió gyerekkórusában és az Operában is. Volt még egy negyedik vágyam is: karmester szerettem volna lenni. A gyerekkori vágyak közül csak az operaéneklésről kellett lemondanom, hiszen zongoraművészként fellépek, igaz, nem nagykoncerten, hanem kísérőként. Később pedig a karmesterség is megjött.

- A Jézus Krisztus Szupersztár, amely az egyik nagy kedvence, a hetvenes évek elején íródott. 1973 és '78 között járt a Zeneművészeti Főiskolára. Tanultak a musicalről, a zenés színházról akkor bármit is?

- Nem. Sőt, kevesen vannak, akik komolyzenésznek tanultak, és nem kényszerből váltak musicalszerzőkké, hanem azért, mert megérintette őket ez a műfaj. 1978-ban kezdtem tanítani a Színművészeti Főiskolán, ott láttam először a West Side Story és a Hegedűs a háztetőn kottáját. A Jézus Krisztus Szupersztár felhívta a figyelmet, hogy valami egészen elképesztő műfaj létezik a világban, amiről mi nem sokat tudtunk. A Szupersztár a korosztályomhoz szólt, és azt testesítette meg, amire én mindig is vágytam, hogy napjaink zenéje és a klasszikus, modern komolyzene úgy találkozzon, hogy új minőséget hoz létre. A darab azóta klasszikussá vált, én is öregedtem, de a frissességét még ma is érezni.

- Abból, hogy színészhallgatóknak tanította a műfajt, és találkozott remek darabok kottáival, még nem következik egyértelműen, hogy saját maga is musical zenét szerezzen.

- A főiskola színházi légkörének köszönhetően elkezdtem színházakban dolgozni, sok darabot és sokféle technikát ismertem meg. Belülről láttam, átérezhettem a musicalzene színháziságát, drámaiságát. Akkoriban alakult meg a Rockszínház, amely radikálisan képviselte ezt a műfajt. Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor akkor már megírták az első magyar rockoperát, a Sztárcsinálókat. Mivel szerettek volna egy másikat, felkértek valakit, hogy Stefan Heym Dávid király krónikája című regényéből írjon darabot. Az idő azonban sürgetett, mert az író bejelentette, hogy Magyarországra jön és szeretne hallani valamit a készülő műből. Kiderült, hogy egy fél dal készült még csak el. Akkor Várkonyi Mátyás összehozott minket - Kemény Gábor barátomat és engem - Miklós Tiborral. Egy hetünk volt, hogy felmutassunk valamit. Elvállaltuk. Stefan Heym látogatásáig harmincpercnyi anyag készült el. Az írónak tetszett, mi meg folytattuk a munkát, és a kész rockoperát A krónikás címmel, Szakácsi Sándor és Makrai Pál főszereplésével mutatták be. Ezt volt a mi entrée-nk a zenés színházi világba.

- Szerzőtársával, Miklós Tiborral azóta is irodalmi alapanyagból dolgoznak. Ez azért nagy kockázat, hiszen egy-egy sikeres regény "megzenésítése" kíváncsiságot is szülhet, de gyanakvást is. A Légy jó mindhalálig, az Anna Karenina ismert regények.

- A Légy jó mindhalálig esetében nem éreztük a kockázatot. Azt éreztük, hogy fiatalok vagyunk és tehetségesek, biztosan jó lesz! Pinczés István, a debreceni színház akkori főrendezője kért fel minket, hogy a színház évfordulójára írjunk egy musicalt. Miklós Tibi javasolta Móricz regényét, amiből már készült opera is, tehát kiállta a "megzenésítés" próbáját. Persze, a Légy jó mindhaláligról mindenki tud, de kötelező olvasmány az iskolában, a gyerekek felületesen olvassák csak el. Ezért nekem az volt a tervem, hogy könnyed, "divatos" stílusok legyenek benne, amik ütköznek azzal a zenei "maggal", amely Nyilas Misi belső világát jelenti és ami operaibb, fajsúlyosabb. Kaptunk akkor hideget, meleget! Eredetileg hat előadást tűztek ki, nyár végére ebből lett harminchat. Azóta is megy a darab Magyarországon is és a határokon kívül is, színházi társulatok és amatőr közösségek, iskolák, gimnáziumi színjátszókörök is játsszák. Ez azért minket igazol.

- Hány olyan ötletük van, ami aztán nem valósult meg?

- Szerintem nincs ilyen. Szoktunk egymásnak ötleteket adni, de nem kell azonnal dönteni. Az Anna Karenina például Miklós Tibi ötlete volt, de amikor kimondta, már ugrottam is a kottapapírhoz! Olyan viszont volt, ami azért nem valósult meg, mert már megírták külföldön. Az eastwicki boszorkányokhoz nagy kedvem lett volna. Magyarországról nehéz lekötni a jogokat, egy év után válaszoltak, hogy a Metro-Goldwyn-Mayer már megszerezte a megzenésítés jogait.

- A beszélgetésünk azzal indult, hogy egy kis csendes zugra van szüksége a munkához. El tudná képzelni, hogy a színházi közegből kiszakítva, csak a zeneszerzésre koncentrálva egy kis csendes zugban dolgozik? Hogy nincs színházi munka, nincs zenei igazgatás...

- Nem. A munkának csak egy kis része tartozik rám, a komponálás. Amit lehet, azt csapatban szoktuk csinálni, együtt a rendezővel, a zenei színházi dramaturggal, akik érzik a zene vonzását, dinamikáját, akik meghallják, hogy mondjuk egy háromperces zenekari résznek mi a jelentése, tartalma. Nagyon sok beszélgetés, együtt töltött idő előzi meg a komponálást, a munkát. Élvezet egy új zenés színdarabot végigkísérni a nehezebb pillanatoktól a bemutatóig. Ez egy csudavilág. Amióta én ezt csinálom, mindig benne vagyok a bűvöletében. Biztos, hogy nem tudnék nyugodtan maradni otthon a zongorám mellett!