A Lammermoori Luciát a közönség és a kritikusok is ünnepelve fogadták, Kolonits Klára pedig igazi sikerszériát futott tavaly. „[A]rra törekszem mindig, így ebben az előadásban is, hogy a bel canto szerepekben a hangszínek dramaturgiai funkciót hordozzanak. Így ha valaki becsukja a szemét, akkor is pontosan tudja – csupán a hangszínemet hallgatva –, hogyan érez és cselekszik az adott figura.” Az énekesnő szerint a koloratúréneklés egyfajta sport, és az a változatosság, ami ezekben a szerepekben rejlik, végtelenül izgalmas.

Gergye Krisztián Társulata - Lautrec táncolni fog - Kolonits Klára (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)

Semmit nem tudok annyiszor énekelni, hogy megunjam.

A művésznő számára az a legfontosabb, hogy érezze a tüzet a zenekari árokban. "Együtt muzsikálni szeretek mindig, partnerfüggő vagyok." Addiktív az énekléstől, pedig nagyon nehezen talált rá a számára megfelelő repertoárra. 2006-tól súlyos asztmával küzdött, és rájött, hogy sokkal több levegővel énekel, mint kellene. Hat évig küzdött hiperventillációval, hörgyőgörcsökkel, és amikor megtanult kevesebb levegővel énekelni, szebb lett a voce, rálelt a hozzáillő fachra: „a drámai koloratúrra”.

Az interjúban, mely teljes terjedelmében a Gramofon nyári számában olvasható, Kolonits Klára beszél férjéről, a karmester Dinyés Dánielről, rajongótáboráról és jövőbeli terveiről is. „[E]z már a huszonnegyedik évem lesz a pályán. (...)

Bízom abban, hogy mindig megtalálom majd a magamnak megfelelő művészi feladatot.”