- Mennyiben tér el a hagyományos előadásmódtól a szeptemberi két előadás?
- Teljes mértékben eltér a hagyományos előadásoktól, hiszen "úttörőként" kifejlesztettünk egy olyan technikát, melynek segítségével a díszletet egy háromdimenziós térhatásban látható vetített környezet helyettesíti, amit a közönség a nézőtérről egy 3D-s szemüvegen keresztül lát. Képzeljük csak el, milyen különleges élményt jelent majd, amint szinte megérinthetjük a Kékszakállú várát, vagy ahogyan a vizuális effektek hatására úgy érezzük, hogy fegyverei fenyegetnek minket! Régóta dolgozunk a színpadra állításon, sok még a tennivaló, de jól haladunk a munkálatokkal. A Bartók-mű előtt Ravel Bolerójára készült balettet láthat a közönség a spanyol Ballet Espanol Ensemble előadásában, Lola Greco koreográfiájával, ugyancsak 3D-s környezetben. Ez az est világújdonság, amelyre érezhetően nagy figyelem irányul: már most olyan nagy az érdeklődés, hogy az Operaház vezetősége beiktatott még egy játéknapot, így szeptember 7-én is játsszuk a darabot, nem csak 9-én és 10-én.
- Izgalmasan hangzik, biztos nagy sikere lesz.
- Őszintén remélem, mivel rengeteg munkánk fekszik benne. Amikor a fiammal először ültem a moziban egy 3D-s filmvetítésen, és láttam, mennyire élvezi, már akkor motoszkált a fejemben a gondolat, mi lenne, ha hasonló technikai megoldással "csalnánk be" az ifjúságot a színházba, az operaházba. Ez a megoldás áttörés lehetne a modernkori operajátszásban, amellyel fel lehetne kelteni azok érdeklődését is a műfaj iránt, akik eddig idegenkedtek tőle. A megvalósulás eredményeként elsőként Budapesten, a mi előadásunk által találkozhat a közönség azzal az új technológiával, amely színházi illúziót teremt, de még a legújabb generáció számára is élvezetes. Reméljük, ezzel megnyerjük a közönség minden rétegét.
- Akár "családi vállalkozásnak" is nevezhetjük az estet.
- Igen a producer, Francesco Stochino Weiss a férjem, vele együtt állítottuk össze a produkció technikai és művészeti alkotócsoportját, nemzetközi szakemberek részvételével. Minthogy ő maga is zenész, jól ismeri a műfajt, producerként pedig több mint hatvan opera televíziós változatát készítette már el, és számos műholdas közvetítést vezényelt le élőben, több, egymástól távoli helyszínt összekapcsolva.
- A 21. századi technika mennyiben nehezíti meg a művész szerepformálását Bartók operájában?
- Semmiképpen sem nehezíti. A zenekari hangzás rendkívül erős, így a szólista nem engedheti meg magának, hogy akár csak egy pillanatra is oldalra fordítsa a fejét. Mindvégig arra kell koncentrálnia, hogy áténekelje a zenekart. Sokszor mondtam már - egy-két kiemelkedő rendezést leszámítva -, hogy jobban szeretem ezt az operát koncertszerű előadáson énekelni.
- Miért?
- Válaszom összekapcsolható a mostani rendezéssel, ami megadja nekem a koncertszerű kényelmet. Ugyanis ahhoz, hogy mindenhonnan jól látható legyen a vetített színpadkép, a tér első részét használjuk az interpretációra. A szerep sok mozgást így nem igényel, tudniillik annyi más történést láttat a vetítés, hogy énekesként közben megengedhetem magamnak, hogy bizonyos frázisokat elöl énekeljek, mert én így is a várban "vagyok". Ebben a rendezésben nem kell például hátra mennem ahhoz, hogy valamelyik ajtót kinyissam - ez a vizuális rendszer összességében lehetővé teszi, hogy tökéletes zenei és előadói színvonal mellett, kevés mozgással formáljuk meg a szerepet.
- Huszonöt éve énekli Juditot. Milyen emléket őriz az első előadásról?
- A szerepet először az Erkel Színházban énekeltem, Mikó András rendezésében. Ez közel állt hozzám, mert érvényesült benne a művészi szabadság. Hasonlóképpen kedvemre való volt egy hamburgi előadás Konwitschny nagyszerű színpadra állításában, és készült egy produkció Nápolyban Roberto Andóval, amelyre szintén nagyon szívesen emlékszem vissza.
- Egyszer azt nyilatkozta, szerelmes a munkájába.
- Hát nem látszik?
- S ha ezt a szót aktualizáljuk, Judit is szerelmes tud lenni a Kékszakállúba?
- Érdekes, ezt a kérdést, azt hiszem, még nem tették fel nekem, pedig sokat gondolkodtam már rajta. Ha azt kérdezik például, hogy szerelmes-e Manon Des Grieux-be, Carmen Don Joséba vagy Amneris Radamesbe, a válasz evidens: igen. Ha igen, ha nem, rendezési koncepció kérdése. Pályám során talán ez az egyetlen opera, amelyben a legfontosabb az volt, ki a partnerem. Külföldön sokszor megkérdezték, kivel szeretném Juditot énekelni, amiért mindig nagyon hálás voltam. Polgár Lászlóval ideális párt alkottunk, emberileg is nagyon közel álltunk egymáshoz. Laci nagyszerű partner és kolléga - volt. Hogy Judit szerelmes-e a hercegbe vagy sem? Hm... Ha egy olyan Juditot kell megformálnom, aki törtető nőként bármi áron "ki akarja" nyitni az ajtókat, az tulajdonképpen a herceg teljes megsemmisítése lenne, már az első pillanattól kezdve. Legalábbis szerintem. Hiszem és hinni akarom, hogy Judit szerelmes, mert számomra a bartóki zene olyan érzékeny színeket diktál, amelyet csakis egy szerelmes nő képes megszólaltatni. Szerelme annyira erős, hogy a rideg és zárkózott Kékszakállút is képes meggyőzni, például a negyedik ajtónál már ő kéri Juditot, "nyissad, nyissad."
- Volt-e olyan színpadi előadás, ahol a rendező a saját szája íze szerint próbálta alakítani az ön szerepformálását, Juditról kialakított elképzeléseit?
- Igen, volt egy olyan produkció, amelyben közel álltam ahhoz, hogy még egy próbára elmegyek - nem vagyok egy feladós típus -, és ha nem történik a rendezésben gyökeres változás, lehet, hogy hazautazom... Stuttgartban történt az eset, sosem fogom elfelejteni. Megérkezett a rendező, és azt mondta, hogy a darabbal kapcsolatban semmilyen elképzelése sincs, először meg akarja nézni, milyen a két szólista. Elkezdtük a próbafolyamatot, naponta általában nyolc órát dolgoztunk, rendkívüli koncentrációval, ami erős fizikai és pszichikai megterhelést jelentett. A rendező koncepciója ennek ellenére naponta változott, mindig mást kért tőlünk. Az ötödik napon azt kérdeztem tőle, mi lenne, ha véglegesítenénk legalább az első két ütemet. "A probléma az, hogy bármit kérek, tökéletesen megcsinálod, így túl sok a lehetőségem" - felelte. Úgy jutottunk el a darab végére, hogy beszűkítettem a lehetőségeit. Pedig a mindössze egy óra időtartamú opera színpadra állítására hét hete volt...
- Mely szerepével és hol zárta az előző évadot? Milyen közeli és távolabbi, itthoni feladatok várják önt?
- Július közepén énekeltem az utolsó előadásomat Amnerisként Münchenben. Erre a nyárra nem vállaltam felkérést, végre minden időmet a családommal tölthettem. Most teljes erővel készülünk a Kékszakállú szeptember 7-i premierjére. Nagyon szeretnénk olyan egyedülálló előadással meglepni a közönséget, amely maradandó élményt nyújt számukra. Ez a produkció viszont ennél többet, egy új korszak kezdetét is jelentheti az operajátszásban. 3D-s technikával színpadra állított operát még sehol nem láthattak, ez a produkció valóban világpremier lesz. A Metropolitan tervez hasonlót a közeljövőben a Siegfried egy rövid részletében. Előadásunkra nemcsak idehaza nagy az érdeklődés, külföldről is sok előjegyzés érkezett.
- Talán kevés is lesz a három előadás...
- Sikeres esetén meglátjuk...
- Az új évadban több szerepben is láthatja a magyar közönség.
- Igen, decemberben Amnerist éneklek négy előadásban, jövőre Vénuszt és Carment.
- Koncertek?
- Szeptember 25-én, a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, Kocsis Zoltán vezényletével Mahler Dal a Földről című művét szólaltatjuk meg. Két nappal később, kedves kollegámmal és barátommal Marcello Giordanival áriákat és kettősöket adunk elő, ugyanott. Jövő tavasszal az Operaházban Rossini Stabat Materének alt szólóját éneklem Győriványi Ráth György vezényletével.
hírlevél
